Nagyobb betűméretű olvasáshoz nyomja meg gépén a CTRL billentyűt, ezt nyomva tartva a + billentyűt. Többszöri + billentyű lenyomásával növeli a betűméretet. Kissebbé tételhez CTRL és - billentyűt kell nyomkodni.

 Angyal az esőben

Sok ember elégedetlenkedik a helyzetével. Szeretik maguk beosztani erejüket, idejüket anyagi javaikat, azután egyre jobban kiderül, hogy nem sokra mennek, mert sokat elérnek, de hiányzik mindig valami - a boldogság, és valójában Valaki, Aki a boldogság egyetlen forrása: Isten. Legyen ez a mai történet tanulságul: A 83. évében lévő János bácsi nem nagyon tud idejével mit kezdeni, amióta szeretett felesége elment ebből a világból. Rendezgeti a lakást, mindenhova kirakja a Mama - így hívta nejét - kisebb , nagyobb fotóit. Elhúzza a bútorokat, takarít minden mögött, tv-t néz, rádiót hallgat, és nekem kitalál újabb és újabb feladatokat. Persze sokat sír, úgyhogy a szemét még nem kezdte el vizsgáltatni, mert a szürkehályog műtét utáni szemgyógyulásnak nem kedvez a sok sírás. Volt egy régi vhs videókazettája, amelyre még annak idején felvetette édesanyja temetését, és most, hogy sokat gondol ilyesmire, ezt is megnézné. Persze már videólejátszó nincs, Nem is akar venni ilyet, hanem megtanácskozta velem, mi legyen az optimális megoldás. Javasoltam, hogy digitalizáljuk a felvételt, amit egy fiatalemberrel el is készítettem. Ma beszéltem vele, hogy elhozom tőle a dvd-re írt felvételt, ezt majd János bácsinál, az otthon számítógépén átmásoljuk pendrive-ra, és akkor ott lesz a többi fotó és film között. Nézegetheti János bácsi amennyiszer csak akarja. Szerencsére, már két éve, - lehet, hogy már 3 -  amikor a tv-t vettük, úgy választottam neki, hogy le tudja játszani az ilyen formátumot is. Szóval, hogy nagyon el ne kanyarodjam, a fiatalemberrel megbeszéltem, hogy ő közel a Római fürdő HÉV megállóhoz dolgozik, én meg most éppen ráérek, kimegyek a felvételekért. Először Bkv-vel gondoltam, de akkor vettem észre, hogy otthon maradt a bérletem. A szakadó esőben jobban is esett autóval menni. Megálltam a Szentendrei útról lekanyarodva egy benzinkút mellett, és lezártam az autót. Szerencsére mindig van egy nagy esernyő a kocsiban, és ahogy kiszálltam kinyitottam. Ekkor már a kocsitól elfordultam és láttam, hogy éppen velem szemben jön egy hölgy, egy A4-es műanyag dossziét tartva a feje fölé, az esőtől való védelem gyanánt. Mivel éppen mellém ekkorra, hogy sikerült kinyitnom az ernyőt és bezárni a kocsit, felajánlottam - látva, hogy egyfelé megyünk - az esernyőt, mondván, hogy ketten is elférünk alatta és mivel itt más nincs, biztosan ő is abba az épületbe tart ahová én. Kissé meglepődött, de örömmel vette az ajánlatot, és így már ketten szaporáztuk lépteinket a kiszemelt épület felé. Közben beszélgettünk és nevetve mondta, nehogy azt mondjam, hogy nemcsak oda megyek ahova ő, hanem én is egy tendert hoztam, - mint ő, - mert az már akkor a lehetetlen kategóriába tartozik. Mosolyogva mondtam, hogy más a célom, csak átveszek valakitől valamit. Erre oda is értünk, bementünk az épületbe, ő a recepcióhoz ment, én pedig felhívtam a fiatalembert, akivel két órával korábban megbeszéltem, hogy jövök az elkészült és az eredeti anyagért. Néhány percet várakoztam, közben nézegettem a felettem elhelyezkedő hatalmas, monumentális kialakítású két épületet összekötő üvegtetőt - kb  200 -300 nm lehetett. Majd megérkezett a fiatalember, aki azt mondta nekem: - Biztosan meg fogsz ölni, mert azt hittem nálam van az anyag, de sajnos éppen tegnap a kocsiban maradt, az pedig otthon, vidéken, mert ma gyalog jöttem. Nem mondtam, hogy örülök a "felesleges" útnak, hogy most idejöttem, de nem haragszom, mindenkivel előfordulhat, hogy téved, most te tévedtél, majd legközelebb lebonyolítjuk - válaszoltam, és holnap reggelre meg is beszéltük a találkozót a városban. Még többször nagyon szabadkozott, és sajnálkozott, hogy kifárasztott engem ide a városból, de hát ez van, zártuk le a beszélgetést. Elindultam kifelé, de észrevettem, hogy a recepciónál még ott áll, és beszélget a korábbi esernyőtársam. Odalépve megkérdeztem: - Visszafelé is felajánlhatom az egy esernyő alatti közös sétát? Mosolyogva mondta, hogy még néhány percre szüksége van, de mindjárt indulhatunk. Jó - feleltem, amúgy is nagyon szomjas vagyok és itt a büfében (kb 8 méterre volt) iszom valami üdítőt. Rendben - mondta. Bementem a büfébe, de nem volt a pultnál senki, egy fiatalember evett az egyik asztalnál valami majonézes finomságot, de úgy nézett ki, hogy csak mi ketten vagyunk. Vártam, hátha előkerül valaki, de talán 20 másodperc telt el, amikor odajött az a hölgy, akivel együtt érkeztünk, hogy készen van, és mehetünk. Most is beszélgettünk, és azt meséltem el neki, hogy ami miatt idejöttem az most nem sikerült, mert tévedett a fiatalember és otthon felejtette azt, amit oda kellett volna adnia. Még két órával ezelőtt, mikor telefonon megbeszéltük, hogy idejövök, azt hitte, hogy nála van. Valójában azonban Istennek volt egy terve, hogy megmutassa magának, hogy mennyire szereti személy szerint Isten, hogy engem - az ő angyalát, ami azt jelenti küldött - kihozatott ide a városból kocsival, éppen ekkorra, hogy be és visszakisérhessem őt az autójához, hogy meg ne ázzon a szakadó esőben. Eközben elmentünk az autóm mellett és nagy szemeket meresztett   a feliratokra - éppen akkor mondtam, hogy angyal vagyok :-) és csak odamutattam az autóra, látja, ilyen egy angyal autója, hirdeti, hogy Jézus visszajön,  - ahogy a ráragasztott matricákról jól olvasható volt. Az ő autója kb 25 méterrel távolabb állt, természetesen elkísértem az ernyővel addig és elköszönve megfordultam, hogy induljak a kocsimhoz, de eszembe jutott, hogy ugyan Isten akaratát teljesítettem, hogy idejöttem, be és visszakísértem ezt a hölgyet az esőben,hogy ne ázzon, azt is elmondtam neki, hogy valójában csak ezért kellett idejönnöm, hogy megtapasztalja, hogy Isten ennyire szereti őt, de nem mondtam neki a legfontosabbat - Igét.  Hirtelen visszafordulva odaléptem hozzá, és azt mondtam: Most már látja, hogy Isten tervében szerepel, de hogy erről írásos bizonyítéka is legyen szeretném elmondani a következő idézetet a Bibliából: Mert úgy szerette Isten a világot , hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen. ( azt a részt, hogy AKI HISZ ŐBENNE EL NE VESSZEN HANEM ÖRÖK ÉLETE LEGYEN erős hangsúllyal mondtam) Elmondtam, hogy ezt a János evangéliumában a 3. rész 16. versében mindig megtalálja - majd elköszöntem, most már végleg. Jó volt a város felé haladva még egyszer végiggondolni, hogy mennyiünket megmozgatott, összeszervezett Isten, még az esőt is elkészítette, hogy ez itt és így megtörténhessen. Boldog voltam, hogy segíthettem valakinek, hogy felismerhettem Isten tervét, és másnak is elmondhattam, mennyire szereti őt: Jézusban. 

 

Judit néni kórházban

 

Judit néni kórházba került már 10 napja. Judit néni decemberben múlt 93 éves :-)  Az elmúlt hét szerdáján nagyon rossz egészségi állapotba került. Úgy érezte, hogy el kell menjen ebből a világból. Amikor a börtönszolgálatok után kora este bementem hozzá a kórházba, azt suttogta: Ferenckém hozza be nekem a Janikát! Jani bácsi a férje , - neki Janika. Vártam az ágya mellett, ültem és fogtam a kezét, imádkoztam, de csak egyre mondta: Ferenckém, hozza be nekem a Janikát. Így hát felhívtam Jani bácsit, akivel egyébként másnap délutánra volt megbeszélve, hogy behozom szeretett feleségéhez, kértem, hogy öltözzön fel, mert megyek érte. A nővérrel beszéltem, és azt mondta: Tudja, ők érzik mikor kell elbúcsúzni, menjen hozza be neki a férjét. Jani bácsi aggódva kérdezte egész úton, hogy miért kell neki most bemenni, mi baj van a mamával? Felkészítettem, hogy mire számíthat, lehet, hogy most lesz az utolsó személyes találkozásuk. Kissé kacsázó léptekkel, rám támaszkodva ment a folyosón a kórterem felé, viszonylag messze volt a lifttől, volt idő gondolkodni menet közben. Látszott Jani bácsin, hogy erősen a gondolataiba merülve lépked, szinte automatikusan, jó volt hogy ott lehettem, segíthettem a járásban. Amikor megérkeztünk, Jani bácsi kissé nehezen behajolt az ágyba és megpuszilták egymást, majd leült az ágy mellé készített székre. Mi van veled mama? - kérdezte már könnyes szemmel. Janika, elmegyek. - mondta a mama, de te ne gyere utánam! Bocsáss meg nekem mindenért, ne haragudj rám, hogy olyan nehéz volt velem az utóbbi időben. Sokat mostál rám, mert nem értem időben a vécére. Jani bácsi a mama arca felé nyújtotta kezét, és meg akarta simogatni, de Judit néni megfogta és a szája elé húzta a keze fejét. Megpuszilta többször is az ujjait. Jani bácsi is megszólalt: Te bocsáss meg nekem mama, mert olyan türelmetlen voltam hozzád. Ne haragudj, hogy rád kiabáltam párszor, mert nem értetted, hogy mit akarok, - és némán könnyeztek mindketten. Simogatták egymás kezét. Ferenckém, mondta Judit néni, vigyázzon a Janikára. Bólintottam, mert nem tudtam megszólalni. Még egy ideig ott ült Jani bácsi némán az ágy mellett, és csak simogatták egymás kezét. Vigyázz magadra Janika! - köszönt el Judit néni, mikor férje megpuszilta. Elmegyünk mama, Ferenc hazavisz, mondta Jani bácsi. Megsimogattam Judit néni arcát, megpusziltam, és mondtam, hogy mi ugyan elmegyünk , de Jézus, akihez egész életében imádkozott, itt marad. Igen, - mondta - a Jézusom itt van velem, és integetett búcsúzóul. Vissza a lift felé beszélgettünk és János bácsi mondta, hogy most sok elintézni való lesz, segítsen nekem Ferenc. Mindenben segítek, - válaszoltam, de azért reménykedjen még, hogy kap a mama időt Istentől ezen a földön, talán éppen maga miatt, mert látja az Úr mennyire megviseli magát. Jó lenne, - mondta az öreg. Tudja 60 évet éltünk együtt, és nem olyan könnyű elbúcsúzni. Még beszélgettünk míg hazaértünk, és melegen megöleltem, amikor eljöttem tőle. Talán sikerült kis lelket önteni belé, gondoltam. Másnap reggel bementem a kórházba és egy teljesen jó állapotban lévő Judit néni fogadott. Örömmel tettem a fülébe a telefon fejhallgató részének egyik ágát, és azonnal felhívtam János bácsit. Mindketten nagyon örültek, hogy Judit néni jól van. Azóta már kétszer is voltunk bent János bácsival, éppen ma is készülünk délután bemenni. Még kaptak felülről időt, hogy tovább is szerethessék egymást.

Az előbbiek óta kb 10 nap eltelt . Vasárnap este bent voltam Judit néninél, azelőtt is minden nap. Felhívtam Jani bácsit és a fülhallgató egyik ágát Judit néni fülébe téve mondtam, hogy most beszéljen Jani bácsi. Ahogy meghallotta Judit néni a férje hangját gyenge hangjelzéssel nyugtázta, pedig előtte nem lehetett felébreszteni sem. 60 év házasság megelőzte ezt. Nemhiába mondja az Ige: Mk 10,8
és lesznek ketten egy testté, úgyhogy ők többé már nem két test, hanem egy. Tegnap, hétfőn január 27-én éjfélkor kettévált ez a test és az egyik része átröppent a láthatatlan világba. Judit néni imádságos életet élt itt a földön, hiszem, hogy elfogadta Jézust Megváltójának, Aki ezért befogadta őt a mennybe. János bácsi régebben megmosolygott bennünket, hogy minek imádkozunk feleségével, mire jó az, de bizony most ő is imádkozik. Ferenckém, én nem tudok más imádságot csak a Miatyánkot, de azt már annyiszor elmondtam ma is, - mondta sírva a telefonba Jani bácsi. Jó, hogy vasárnap még beszélhettem a mamához. Kár, hogy mindketten lebetegedtünk és az utolsó napon nem tudtunk bemenni hozzá, pedig én nagyon akartam, mintha éreztem volna, hogy meghal. Már azért imádkozom napok óta az Istenhez, hogy vigye el őt magához, ne hagyja szenvedni tovább. Drága Jani bácsi, látja, hogy jó az Isten, mert a szívből mondott imádságot meghallgatja, és hazavitte a mamát- mondtam. Most sok hétköznapi teendő vár, be kell menni a kórházba a holmikért, intézni a temetést, és elsőrenden vigasztalni Jani bácsit. Aranyos volt amikor a telefonba azt mondta: Ferenc, tudja mit mondott a mama: Vigyázzon a Janikára, nehogy elhagyjon! Mindennek rendelt ideje van, olvassuk a Prédikátor könyvében, így kellett hát lennie mindennek, hogy Judit néni úgy menjen el, hogy egy imádkozó János bácsi maradhasson itt. Még az utolsó napok szenvedéseit is felhasználta Isten az evangélium hirdetésére. Ha lett volna más mód, akkor azt tette volna, mivel így történt, ez volt a lehetséges legjobb mód. Ebben biztosak lehetünk, mert Isten szeretet. Hogy ez éppen akkor történt, amikor lebetegedtem, ennek is meg van a felülről rendelt értelme. Akkor így kell elvégezni a rám bízottakat hálaadással és örömmel, hogy még szolgálhatok.

 

 

 

 

 

                                      Hogyan segít Isten a mindennapokban?

 

Évekkel ezelőtt, még a Budapest Tv-ben leadott mindennapi prédikációim idején hívott fel egy asszony Tiszakesziről. Ő nézte az adásokat és a képernyőre kiírt telefonszámomon felhívott. Elmondta akkor, hogy a férje öngyilkos lett, most pedig ő lép erre az útra, mert teljesen el van keseredve, kilátástalan az élete. Sokat beszélgettünk, átbeszéltük a dolgokat, és sikerült leltéríteni őt erről az útról, hosszabb ideig nem hallottam felőle. Persze konkrét segítség is született akkor ügyében. Ezek után, talán évente újra jelentkezett, és mindig akkor, amikor teljesen elkeseredve, szinte a halál szélén ált. Sok beszélgetésünk, igehallgatása eredményeképpen hála Istennek, hogy elfogadta Jézus Krisztust megváltójának, beépült egy ottani kis gyülekezetbe. Beszélgettem a pásztorral, és ők is igyekeztek segíteni neki, és Józsi bácsi az akkori református lelkész is eljárt ügyében. Mindig szinte erején felül igyekezett segíteni Zsuzsának. Most vasárnap ismét jelentkezett asszonytestvérünk, hogy meg fog fagyni, mert még nyáron eladta kályháját, eladott mindent amije volt, még a ház körüli kerítést is, mert nem volt mit ennie. Most már itt a vég, mert megjött a hideg és nincs mit enni, nincs hol melegedni. Többen összefogtunk, és most is jó eszközei lehettünk az élet Urának, Jézus Krisztusnak. Sándor Botond Tiszakeszi jelenlegi református lelkészt felhívtam telefonon, és elmondtam, hogy milyen nehéz helyzetben van ez testvérnőnk, - Zsuzsa. Kértem, hogy nézzen utána, mint ott helyben lévő, hogy mivel segíthetünk, majd számlájára befizettem egy kis pénzt. Ezt ő megtoldotta és csodák csodája, hogy azonnal tudtak venni csövekkel együtt egy használt sparheltet, amelyhez a helyi református gyülekezet egyik presbitere adott két zsák fát, így a hétre megoldódott a halálos nehézség. Persze az önkormányzat is segít, felhívott a helyi jegyző asszony telefonon és elmondta , hogy tudnak Zsuzsa nehézségéről, és már eddig is segítettek rajta, élelmiszerrel és beiskolázással. Mindezt a vasárnapi és hétfői napon. Istené legyen a dicsőség, és hála mindenkinek, aki közreműködött a pillanatnyi, látszólag megoldhatatlan szükségben. Zsuzsának újra megjött az életkedve, bizalma, hiszen nagy örömmel újságolta el nekem, hogy végre melegben lehet, és lett rendszeres jövedelme az önkormányzati beiskolázás folytán. Ezt a családsegítő szolgálatnál dolgozó segítővel közösen vásárolják el. Élelmiszert és tisztálkodáshoz, napi életvezetéshez szükséges dolgokra költik a helyi támogatást. Jó az Isten  -  mondta Zsuzsa, és én hozzáteszem, hogy mindig gondja van az övéire, sokszor hatalmas távolságokon keresztül is ad segítő kezet a bajba jutott gyermekének. Hála Neki, hogy most ebben az ügyben néhányunknak lehetett része a probléma megoldásában, és így együtt lehet részünk az efeletti örömben is. Hát így segít Isten a mindennapokban gyermekein, más gyermekei segítségével. Mintegy kinyújtott karjai lehetünk, és betölthetjük az Igét:  

 Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét. Gal 6,2

 

 

 

                                                            Az ABC-ben

Tegnap este bementem vásárolni egy ABC üzletbe. Miután mindent megtaláltam amit kerestem, a pénztár felé vettem az utam. Körülbelül 14-en álltak a pénztárnál, sajnos csak az egyik működött. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha éppen most jönne egy ott dolgozó és beülne a másik pénztárba, így mindjárt első lehetnék, mert éppen olyan pozicióban álltam, még nem a sorban. Ahogy végigszaladt a gondolat a fejemben, éppen meg is jelent, egy kedves alkalmazott és határozott léptekkel elindult a még nem működő pénztárgép felé, közben intett nekem, és szólt is félhangosan, hogy: - Ehhez a pénztárhoz is lehet jönni. Erős volt a kísértés, hogy elsőnek beálljak, de azután félre léptem és mivel láttam, hogy a másik pénztárnál állók sora hirtelen megfeleződött, és elindultak ide, szabad utat engedtem a már korábban ott állóknak , hogy ehhez a pénztárhoz kerüljenek. Közben érdekes volt, hogy egy szimpatikus fiatalember is éppen olyan helyzetbe került, mint én az imént. Beállhatott volna a többiek elé, akik mögött állt eddig, de egy pillanatnyi tétovázás után ő is félre állt, és maga elé engedte azokat , akik a másik sorban eddig is előtte voltak. Éppen elém került, és szóba elegyedtem vele. Azt mondtam, hogy milyen könnyű lett volna nekem előre menni elsőnek, hiszen szinte adódott, hogy mást nem is lehet tenni, de milyen jó, hogy ellen tudtam állni a kísértésnek, és így akik előttem voltak a másik sorban időben, most itt is előttem lehettek. Legalább nem háborítottam fel az embereket. Erre nagy örömömre azt válaszolta, hogy benne is megfordult a gondolat, hogy a helyzetből adódóan elsőnek álljon a pénztárhoz, de éppen az én példám mutatta meg neki, hogy mi a helyes és ezért állt ő is félre. Eszembe jutott egy Ige: 
És amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is akképen cselekedjetek azokkal. (Luk. 6,31) és ez is, hogy "Ti vagytok a föld sója." (Mt 5,13) és mondtam, hogy ezt Jézus mondta, és milyen jó volt, hogy ezt itt most meg tudtuk valósítani. Ajánlottam a honlapom, ahol mai történetben szerepel Jézus az egyik filmben a Filmajánló aloldalon. (http://misszio.freewb.hu/filmajanlo). Azt felelte, hogy megjegyzi, és meg fogja nézni. Magamban hálát adtam, hogy most nekem is sikerült Jézust megjelenítenem egy mai történetben. 

 

 Feledékenységeink

 

Az elmúlt héten Kalocsai Géza testvérnél voltam Jossa Laci testvérrel segíteni, a költözés utáni dolgokban. Akadt egy kis villanyszerelés is, amihez el kellett mennem alkatrészért, így egy kis pihenést beiktatva együtt akartunk  elmenni. Géza sehol sem találta a kocsija kulcsát. Legalább 10 perce kerestük már mindannyian felforgatva mindent, amikor eszembe jutott, hogy hiszen Isten tudja, hol a kulcs, miért nem kérjük az Ő segítségét ebben is. Így azután a felzaklatott állapotunkban leültünk és elcsendesedve imádságban kértük az Urat, hogy segítsen, találjuk meg a kulcsot, mert nemcsak emiatt kell az, hanem a ház kulcsa is rajta volt. Miután áment mondva befejeztük kérő imádságunkat 10, azaz tíz másodperc múlva meg lett a kulcs!!  Dicsőség Istennek, hogy szüntelen való jelenlétét így is megerősíti a benne hívők számára.

Eltelt néhány nap, és motorral mentem el otthonról, a kocsi kulcsot a lakásban hagytam, mert nem találtam sehol, és ezért az idő rövidsége miatt ültem a motorra. Persze előtte már legalább 10 percet azzal töltöttem el, hogy kerestem, hol is lehet a kulcs. Elintéztem a dolgokat és feleségemmel egyszerre értünk haza. Szomorúan mondtam el neki, hogy milyen nehézségbe ütköztem a kulcs dolgában. Segített a motor lezárásában, letakarásában és miután felmentünk a lakásba, megálltunk az előszobában és imádkoztunk Istenhez a kulcs miatt. Ezután bement a szobába és kijött a kulccsal a kezében, mosolyogva. Megint dicsőítettük Istent, aki újra arra tanított, hogy forduljunk Hozzá minden aprónak tűnő ügyben is.

A harmadik eset is hasonló, csak az egyik telefonommal esett meg szombat reggel. Végül is anélkül mentem el otthonról, és az egész napi gyülekezeti közös takarítás után, együtt értünk haza Mariannámmal. Elmondtam neki, hogy hihetelen ez az eset,  azzal a telefonnal beállítottam az ébresztést reggelre, fel is ébresztett, kimentem a fürdőszobába, onnan a nagyszobába, és amikor el akartam indulni felöltözve már nem találtam a telefont. Otthon kell lennie, mert hiszen reggel még ébresztett. Miért nem hívtad fel magad a másik telefonodról? -  kérdezte logikusan.  Hát próbáltam, de úgy látszik, hogy éppen lemerült az akkumulátora, amíg a fürdőben a reggeli mosakodást intéztem, mert már nem lehetett hallani, hogy csörgött volna, amikor felhívtam. Így azután az előszobába érve, megint imádsággal kezdtük a telefonkeresést. Utána a szobába lépve a heverőről felemeltem egy fényképet, amit előző nap adott egy volt kollégám, akivel még 1974-ben együtt voltunk az akkori NDK-ban egy rövid másfél hónapos irodagéptanfolyamon. Alatta volt a keresett telefon. Tudom ezek apró dolgok, és mondhatjátok, hogy véletlen, meg akkor is meg lett volna ha ......, de nekem mégis az Úr Jézus Krisztus magasztalása tört fel a szívemből, :-) mert állandó velem létének apró megerősítő jeleit látom ezekben, és a nap mint nap megtörténő hasonló esetekben.  Nem ideillő látszólag, de nekem ez is ide tartozik: A balkonládánkban növekvő paradicsom is Isten csodája számomra :-)

 

A misszionárius autó kipufogója

Nagyon sokat járok - kelek - autózom, mert lehetetlen lenne elintézni a sok tennivalót gyalogosan. Az autónkon szép rendben elől, hátul és oldalt is felragasztott matricák hívogatnak Istenhez  bibliai idézetekkel. Figyelmeztetve Jézus Krisztus lehetséges eljövetelére, a matricák kínálják a telefon és internetes elérhetőségeimet minden olvasó számára e sajátos eszközrendszerrel. Sokan fel is hívnak vagy levelet írnak és felteszik az aktuálisan őket belülről zaklató kérdéseiket. Így ha én éppen valahol Igét magyarázok vagy más szolgálatot végzek, az autó is ezt teszi a maga egyszerű módján hívogatva a mennyek országába. Vasárnap - az Úr napján az egyik szomszéd várban, a Kelenvölgyi  Református Gyülekezet templomában tartottam beszámolót, ismertetőt a Gedeon Társaság történetéről, szolgálatáról. Az odavezető úton sok fekvőrendőrön kellett áthajtanom, és sajnos ezek közül több a legjobb indulattal sem volt szabványosnak nevezhető. Volt, ahol 20 km/órás sebességre lassítottam és még így is veszélyesnek érződött a felette való áthaladás. Persze az autóm sem mai darab, 17. éves lesz idén, vagy talán már éppen túl is van rajta. Azért meg vagyok elégedve vele, mert jó lovacskának bizonyult az Ige szolgálatában, sosem hagyott cserben, még ha egyszer Grazból hazafelé meg is ivott vagy 80-100 liter vizet. Jó történet volt az is, hiszen akkor meleg nyár volt és egy bibliai idézettel feliratozott, rövid ujjú fehér pólóban vezettem  végig az utat, úgy hogy kb. 10 km-enként utána kellett tölteni néhány liter vizet a hűtőrendszerbe. Persze  így sok evangélizációra nyílt lehetőségem míg haza értem, részben a vízzel való feltöltés miatti megálláskor, részben a kiürült vizes flakonok újratöltésénél, ahol erre lehetőség adódott. Szóval visszatérve a mába, azt hiszem ezek a kisebb-nagyobb és eléggé meredek dombocskák kezdték meg a lebontó, szétszerelő hadműveletet a kipufogórendszerben. Mindenesetre másnap a városban közlekedve fémes koppanást hallottam alulról néhányszor, és amikor kiszálltam, hogy letérdelve - milyen alázatos ez a missziós szolgálat - benézzek a kocsi alá, megláttam, hogy enyhén lefelé meghajlott a kipufogócső az autó hátsó harmada táján. Emiatt megbillent a hátsó kipufogódob is, a vége magasabbra meredt, az eleje pedig a földhöz közelített, de még vagy jó 15 centire volt a földtől.  Úgy látszik, hogy 1-1 gödörbe menve odakoccant az úthoz. Gondoltam, hogy előbb-utóbb szervizszagot szagol majd az autó. Már előre fáztam a javítás összegétől, mert éppen kiürült a missziós pénztárcája, ez pedig várhatóan több tízezer forintba fog kerülni. Sajnos hiába voltam óvatos hajtó a továbbiakban, mert amikor egy kórházba hajtottam be, olyan nagy különbség volt egy széles sávban az úttest és a kórház területe között, hogy a kipufogódob első része beleütközött a gödör szélébe, és mintegy megállította az autót nagy recsegés-ropogás kíséretében.  Itt a vég, gondoltam, ismét térdelés, és némi ügyeskedéssel egy gumi tartó széthúzása után végleg földet ért a hátsó kipufogódob. Sajnos inkább hasonlított rózsára, mint jobb napokat látott kipufogóra. A kórházi kapus biztonsági őrök némi részvéttel szemlélték tevékenységem, de azonnal megjegyezték, hogy itt naponta sok száz autó jön be és megy ki, de még egyiknek sem esett le a kipufogója. Csendesen azt mondtam nekik, hogy ne mondják már, hogy az a normális, ha egy úton keresztben az út teljes szélességében egy 10 cm mély kb 30 centi széles gödör húzódik. Ez nem a magyar-román határ, ahol ilyen ehhez hasonló autófürdetőn kell áthaladni a járványveszélyes időszakban valami löttyön keresztül. Némi nevetés árán belátták, hogy hát igen ez nem normális, de hát ez van. Jegyzőkönyvet nem írtunk, mert én tudtam, hogy az a cső alul már a végét járta. Így lett az utaztatóból utazó, és a kipufogódob a megérdemelt pihenés időszakába lépett sok százezer kilométer megtétele után. Persze nem a kényelmes ülésen kapott helyett, hanem valami papundekli papírra fektetve a csomagtartóban. Gondolom új korában sem sejtette, hogy ilyen szép vasrózsává alakul át idős korára. Ezzel búcsúzott a hétfő, és úgy terveztem, hogy kedden a kerületben szakműhellyel rendelkező régi ismerősöm fogom meglátogatni. Ő talán segít bajomon, ahogyan vagy 8-10 éve egyszer már megtette, és akkor a kisteherautóm kapott egy általa készített új kipufogót néhány ezer forintos, igen kedvezményes, missziósnak való áron. Azóta, már vagy 5 éve, egy tolvajjal elpöfögött ez a hűtlen, vartyogó motorú matuzsálemi korú vénlány. Eljött a kedd reggel, és mivel a baj nem jár egyedül alapon egy szétfagyott cirkóba való szivattyú műanyagházat fontosabb lett volna megvenni a Budapesthez közeli Biatorbágyon, ezért oda indultam, és visszafelé terveztem a kipufogó javító mesternél a  látogatást. Persze olyan műanyag rész nincs külön, amit a fagy szétnyomott (négy csavarral csatlakozik a szivattyúhoz, és az ára is csak néhány ezer forint lenne) meg kellene venni egy komplett szivattyút arra rászerelve ott a műanyag alkatrész is, - így 30 ezer forint. Hát ez igen sok pénz, egyben régen láttam, szó sem lehet róla. Nagyon kedvesen segítőkészen álltak a dolgomhoz. és megnéztük együtt a raktárban, hátha van egy bontott darab, amelyiken rossz a szivattyú, de ép a műanyagház rész. Nem volt. Kaptam egy másik fajtát ott a bontott dolgok közül - ezt ajándékba - ha át tudom alakítani a rendszert, ez még jó lehet.  Ezek után Uramnak hálás szívvel indultam a kipufogóshoz, reménykedtem, hogy talán ott is lesz valami pénztárcakímélő megoldás az autóm bajára.  A régi csapat szétesett, a tulajdonos megkeseredett, és a szaki kolléga miután megnézte,   felvázolta a másnap 10 órakor előálló lehetőségeket  ekképpen: 

 - Ha rossz a középső dob is, és azt is le kell gyártani, akkor a hátsó dobbal, az összekötőcsővel és a szereléssel együtt 48 ezer forint, ha nem kell a középső dobbal semmit csinálni, akkor 28 ezerbe fog kerülni - esetleg a főnök elenged a régi kapcsolatra tekintettel valamennyit. Meg is várhatod kb. 2 óra alatt megvagyunk.

Mentem a főnökhöz reménykedve valami kedvezőbb árban, de sajnos nem tud segíteni, ők is nehezen vannak, tél van, kevés a munka, még a részletfizetés lehetőségét sem tudja nyújtani most. Na szépen nézünk ki gondoltam, de már mondtam is neki, tudod Gábor én nem látok most megoldást, és nem tudom, hogyan lesz ezek után kipufogóm, mert fizetni sajnos nem tudok, de Isten, - az én Uram pontosan tudja, hogy mire van szükségem és ha nekem ez kell, akkor ő megoldja. Kicsit hitetlenkedve nézett, de megerősítettem egy igével: "Az embereknek lehetetlen, de az Istennek nem, mert az Istennek minden lehetséges." Ezzel a bizalommal indultam el hazafelé, és kétség nélkül tudtam, hogy talán éppen Gábor miatt lesz valami csudálatos megoldása ennek a dolognak. Néhány száz méter után félreálltam, mert eszembe jutott egy másik ember.  Zsolti, aki hívő testvérem és ismerem már több,  mint 25 éve. Egy időben, amikor egymás közelében laktunk többször imádkoztunk is együtt, és ismerem, hogy milyen csodákon keresztül vezette az Úr Jézus Krisztus. Ami vele történt nem hétköznapi estek sora: széthulló család, majdnem halálos balesetek, és Isten adott hitet, egy csodálatos feleséget, gyermeket, új életet és felemelkedést neki mindenféle értelemben. Szóval Isten belépett az életébe, és megvalósította  Zsoltival amit tervezett.  Évente,  félévente szoktam felé járni, és be-benézek a kis gyárába, ahol precíz gépek sora csattog-kattog munkát adva több családnak Zsoltin keresztül. Mindig örömmel beszélgetünk, hálát adva a sok csodáért, és a legnagyobbért a Krisztusban kapott örök életért. Éppen egy hete voltam nála, a gépek álltak az üres csarnokokban, ember sehol. Talán a tél, gondoltam míg előkerült valahonnan egy ember, aki elmondta, hogy sajnos nincs munka és Zsolti sincs itt. Talán máskor. No őt hívtam fel most. Nagy örömmel üdvözölt. Elmondtam, hogy egy hete ott voltam, kerestem őt, hogy kicsit beszélgessünk, de most nem ilyen érdek nélküli ügyben hívtam. Bátran mondjam csak, - bíztatott. Vettem egy nagy levegőt, és elmondtam a helyzetem, a felmérés eredményét, amit egy kipufogós kolléga mondott, és hogy most bizony nincs egy megveszekedett buznyákom sem,  tudna-e segíteni?  Azt mondta, hogy persze, de csak holnapután, csütörtökön, menjek oda hozzá, és ott lesz egy szakember 9-kor, aki megcsinál mindent, ami kell, és hogy ez nekem nulla forintomba fog kerülni. Hát milyen az ember? - erre vártam, és amikor Isten ilyen számomra nagy csodát tett, és beteljesítette, amit Gábornak korábban én magam mondtam, - hogy Istennek minden lehetséges, - elkezdtem testvérem kérdezgetni, hogy:

- Tényleg? Tényleg teljesen ingyen megcsinálod nekem?

- Persze Ferikém, hiszen megmondtad, hogy most nincs pénzed, igen ez ajándék, ingyen. Isten szeretetének megnyilvánulása.

Megköszöntem jóságát, segítőkészségét és boldogan röpültem hazafelé, hogy minél hamarabb megoszthassam másik felemmel az egész napi történteket.

- Köszönöm Uram, köszönöm Uram, - mondogattam hangosan és nem tudom leírni, hogy milyen boldogsággal lett tele a szívem. Milyen nagy szívbéli örömmel dicsértem az én Uramat. Megérte a leszakadt kipufogó, megérte minden, mert ilyen öröm lett újra a szívemben, és hiszem, hogy Zsoltiéban is. Hazaérve azonnal felhívtam Gábort és elmondtam a történteket, ő pedig őszinte örömmel mondta: - De jó, de jó, hogy ez így megoldódott. Ő is imerte Zsoltot, mint szakmabeli legalább 20 éve. Elkértem Gábor e-mail címét és azonnal átküldtem az általam készített honlap elérhetőségét, ahol most ez a történet is olvasható lesz sok más hasonló mellett (www.misszio.freewb.hu/tortenetek ), de jó filmeket és igemagyarázatokat is fog találni. Talán Őt is megszólítja az Úr ezen keresztül, reményt ad neki, mert úgy láttam, hogy még a remény is ritkán néz be hozzá. Újabb lehetőség a hálaadásra, Isten gondviselő voltáért, az emberekért akikkel e miatt az ügy miatt felelevenítettem a régi kapcsolatot. Már tudom, hogy majd a lelki rádióműsorra is felhívom figyelmüket, amit a Rádió 6-nál szerkesztek - vezetek hétfő esténként, és talán egy lelki szálon összefűzve mindannyian egyszerre hallgatjuk az Igét ezen keresztül.

Ez történt kedden. Este vagyis már éjjel megírtam, és szeretném azt is megírni, hogy megtörtént a csütörtöki javítás és milyen áldásokkal teli volt az a nap is.

Megérkeztem a megbeszélt időben és azzal az élő csodával találkoztam, akinek az életében kb. 8 évvel ezelőtt szintén szerepet kaptam Istentől. Átfutott rajtam a régen történtek emléke:

Egy ismerősöm hívott fel akkor, hogy ahol ő dolgozik most szúrta magát hasba egy kedves, szerény, de nagyon elkeseredett fiatalember. Persze azonnal hívták a mentőket, és ők gyorsan el is vitték az ügyeletes kórházba. Arra kért, hogy mivel én vagyok az ismerősi körében, aki lelki ügyekben valamennyire járatos vagyok, nézzek utána és próbáljak segíteni neki, nehogy megismétlődjön ez a rettenetes dolog az életében. Némi nyomozás után kiderült, hogy a Buda környéki kisközségből Újpestre vitték, az akkor ügyeletes kórházba. Tudtam, hogy azonnal műtétre kerül a sor ilyenkor, és semmi értelme most ott lennem, mert nem tudok vele beszélni. Viszont az imádság mindig Isten elé száll, és a legjobb, amit most tehetek, hogy az Úr elé viszem ennek a fiatalembernek az életét, mint amikor Jézus elé vitték barátai a gutaütöttet, még a tetőt is megbontották, úgy engedték elé, és kérték, hogy gyógyítsa meg.(Mt 9,2-7).  Így hát azonnal imádkoztam érte. Utána telefonáltam néhányat, és a végén sikerült valakivel ott a kórházban beszélnem, aki eligazított, hogy kb. 5-6 óra múlva már esetleg lehet szót váltanom a frissen beszállított „beteggel”. Ez a dolog délelőtt történt, úgy gondoltam, hogy estefelé már túl lesz a műtéten és alkalmas idő lesz, hogy meglátogassam. Odaérve először sikerült „véletlenül” éppen azzal az orvossal találkoznom, aki műtötte őt, és elmondta a doktor úr, hogy isteni szerencséje volt az operált betegnek, mert semmilyen létfontosságú szervet nem ért a szúrás. Ő, aki alaposan ismeri az emberi test anatómiáját, nem tudta volna így bevezetni a kés pengéjét,   hogy semmi kárt ne okozzon a behatoláson kívül, remélhetőleg gyorsan meggyógyul és hazamehet a „beteg”. Ezzel a szívbéli örömmel mentem már az intenzív osztályra, ahol feküdt az ismeretlen ismerős, hogy már majd elmondhatom neki,  Istennek terve van az életével és szereti őt.  Ez, az orvos által elmondottakból jól látható alapot nyer, nem véletlenül mondta, hogy „isten szerencse”. Az intenzív osztályon csendjében halk sípolások, a lélegeztető gépek szuszogása, az életet védeni rendelt berendezések finom zümmögése fogadott.  A nővér kért, hogy csak néhány percet beszélgessek a meglátogatottal, miután megmutatta, hogy hol találom azt az embert, akihez jöttem. Enyhén megemelt felsőtesttel, csukott szemekkel feküdt a patyolat tiszta ágyon, csövek lógtak belőle, tőle vezetékek vezettek a mellette tornyosuló gépekhez, halvány arcán nyugalom honolt. Bal keze kissé kilógott a takaró alól. Megsimogattam az arcát. Szemét vékony résnyire nyitva halkan megkérdezte:

- Ki vagy?

 Belső indíttatástól vezetve azt mondtam:

 - Az Isten angyala.

Hirtelen tágra nyitotta szemét, és kissé megemelkedett, hogy jobban lásson.

-  Az angelos görög szó, magyarul angyal - mondtam,-  és küldöttet jelent a Bibliában, ekképpen Istennek küldöttje vagyok. Te nem ismersz még engem, de egy közös ismerősünk - Ili - által küldött el az Úr, hogy eljöjjek hozzád. Isten szeret téged, ezt ebből is láthatod, hogy élsz most, és még ad neked lehetőséget a Vele való életre, hogy gondold át eddigi életed, mit hogyan tettél, és hogyan fogod másképpen folytatni.

- Igen, másképpen szeretném, azt hiszem sok mindent átértékelek, -  válaszolta halkan, és megköszönte, hogy jöttem.

Megkért, hogy Ilinek is adjam át üdvözletét, mondjam meg, hogy jól van már, - a lehetőségekhez képest, - és soha többet nem fog ilyet csinálni. Imádkoztam vele néhány szóval, megköszönve Isten jóságát, és kértem, hogy Jézus Krisztus legyen az ő élete Ura is, és segítsen neki. Halkan áment mondott ő is az imádság végén, majd elbúcsúztam és eljöttem. Még néhányszor meglátogattam, és utána is találkoztunk - beszélgettünk pár alkalommal, és persze kapott egy kis Bibliát, hogy abból megismerheti azt a Jézust, akinek van hatalma minden felett ezen és a következő világon is.

Szóval ez a megváltozott életű fiatalember - néhány évvel öregebben - javította meg az autót, mert ő Zsolti alkalmazottja lett új életében. A kórházból kijőve annakidején találta ezt a munkahelyet, és azóta is itt dolgozik, megelégedett, megbecsült ember a vállalkozásban.

Amíg az autó készült, addig  Zsoltival és a vállalkozás mindenes, 60 év körüli titkárnőjével beszélgettünk, hogy mi és hogy történt, amióta nem találkoztunk. Persze hamar az Igére terelődött a szó. Ott voltam azt hiszem 4 órát, és a beszélgetés közben Zsoltinak szakmai feladatokkal is foglalkoznia kellett, el-elment majd visszajött. Közben Marikával, titkárnőjével beszélgettünk az Úr dolgairól, persze felszínre kerültek a mindennapok nehézségei, de az is, hogy mennyire tiszteli, becsüli főnökét jóságáért, munkabírásáért, szakmai tudásáért. Volt szó arról is, hogy időnként békétlensége van, ennek mi a forrása, és hiszem, hogy sikerült ebben is béketeremtő követként eljárnom. Mire mindent jól átbeszéltünk és néhány apró számítógépes dologra is megtanítottam őket, éppen kész is lett az autó. Egy közös imádsággal köszöntük meg a közösséget, én a segítséget, és Urunk kezébe tettük napunk folytatását is.

A javítást konkrétan elvégző mesterrel is megbeszéltem egy közeljövőbeli találkozót a jó beszélgetés reményében, és hálásan köszöntem meg neki is a segítségét.

Megkértem valakit, hogy olvassa el és mondjon véleményt, ő  azt mondta:

- Jó - jó, de minek ebbe Isten? Nekem ilyen barátaim vannak.

Örülök a szerencséjének, de már az is Istentől való, hogy így a tenyerén hordja, és hát Ő szervezte meg az egészet J

Istené legyen a dicsőség, ezért is!

 

Jer 32,27

Én vagyok az ÚR, minden élőnek az Istene. Van-e számomra lehetetlen?

 

 

 

 

Ezt nem saját történet, levélben kaptam, de nagyon lélekemelő:

 

Néhány évvel ezelőtt a dél-londoni Crystal Palace egyik baptista gyülekezetében a vasárnapi istentisztelet után egy ismeretlen ember felállt a tömegben, felemelte a kezét és ezt kérdezte: „Elnézést, lelkipásztor úr, elmondhatnék egy rövid bizonyságtételt?” A lelkipásztor az órájára nézett és azt mondta, kap rá három percet. A férfi pedig belevágott a történetbe:
„ Nemrég költöztem ide, ezelőtt London egy másik részében laktam. Ausztráliából, Sydney-ből származom és nemrégiben, amikor hazamentem meglátogatni a rokonaimat,elmentem a George Street-re.” Ez az az utca, amely Sydney-ben az üzleti negyed szívében található. Így folytatta: „ Egyszer csak egy különös, alacsony, ősz hajú kis ember lépett ki egy üzletből, egy szórólapot nyomott a kezembe és így szólt hozzám: „Elnézést uram, ön döntött már Krisztus mellett? Ha ma meghalna, a mennyországba kerülne?” A férfi így folytatta: „Teljesen elképedtem amikor ezt meghallottam, mert ilyet még sosem mondott nekem senki. Udvariasan megköszöntem,
de egész úton, - a repülőn - ezen járt az eszem. Felhívtam egy barátomat, aki ezen a környéken lakik, és aki hála Istennek, keresztény. Ő vezetett az Úrhoz, így most már keresztény vagyok és ide szeretnék gyülekezetbe járni.” Mivel a baptisták szeretik az efféle bizonyságtételeket, mindenki tapsolni kezdett és szeretettel üdvözölték a gyülekezetben.

A lelkipásztor a következő héten elutazott Ausztráliába, ahol tíz nap múlva, egy adelaide-i baptista gyülekezet három napos rendezvénye közepén az egyik hölgy lelki tanácsadásért fordult hozzá. A pásztor meg szerette volna tudni, milyen lelki háttere van a nőnek és kérdezgetni kezdte. Ő ezt mondta: „Eredetileg Sydney-ből származom, és pár hónappal ezelőtt visszamentem, hogy meglátogassam a barátaimat. Éppen vásárolgattam a George Street-en, amikor az egyik üzletből egy idősödő, különös, alacsony, ősz hajú kis ember lépett elő, odanyújtott egy szórólapot és így szólt hozzám: „Elnézést hölgyem, ön döntött már Krisztus mellett? Ha ma meghalna, a mennyországba kerülne?” Nagyon felkavartak a szavai. Amikor visszaértem Adelaide-be, elmentem egy közelben lévő baptista gyülekezetbe és a lelkipásztorral elfogadtam Krisztust. Ezért most már hívő vagyok.”

Nagyon meglepődött a londoni pásztor. Két hét leforgása alatt immáron kétszer hallotta ugyanazt a bizonyságtételt. Ezek után elutazott Perth-be, a Mount Pleasant baptista gyülekezetbe. Amikor a előadás-sorozata véget ért, a gyülekezet egyik vezetője meghívta ebédre, és miközben ettek, ő megkérdezte tőle: „És mondd csak, te hogyan tértél meg?” A férfi ezt mondta: „15 éves korom óta ebben a gyülekezetbe járok, de
sosem hoztam döntést Krisztus mellett. Csupán belekerültem a hívő körforgásba, mint oly sok más ember. És mivel tapasztalt voltam az üzleti életben, ezért a gyülekezetben is elég hamar vezető lettem. Egy napon, éppen három évvel ezelőtt Sydney-ben jártam üzleti úton, amikor egy furcsa kis ember lépett elém egy üzletből, ideadott valami vallásos papír fecnit, és nekem szegezett egy kérdést: „Elnézést uram, ön döntött már Krisztus mellett? Ha ma meghalna, a mennyországba kerülne?” Megpróbáltam megértetni vele, hogy vezető vagyok az egyik baptista gyülekezetben, őt azonban ez nem érdekelte. Hazafelé egész úton szinte forrt bennem a méreg. Elmeséltem a történetet a lelkipásztorunknak, remélve hogy majd megért engem. A lelkipásztorunknak akkor már évek óta nyomta a lelkét a sorsom, mert tudta, hogy nincs kapcsolatom Istennel. És akkor, három évvel ezelőtt, elfogadtam az Urat.”

Ezt követően a londoni lelkipásztor visszautazott Angliába, és egy környékbeli gyülekezet vendégelőadójaként a tanítás végén elmesélte az előbbi három történetet. A végén négy idősebb lelkipásztor ment oda hozzá és ezt mondták: „Mi is mindannyian annak hatására tértünk meg az elmúlt 25-35 évben, hogy a George Street-en ez az ősz hajú kis ember megszólított bennünket és szórólapot adott.”A londoni lelkipásztor következő állomáshelye egy Karib-szigeteki gyülekezet volt, ahol misszionáriusoknak tartott előadást. Itt is elmesélte a történeteket. A tanítás végén három misszionárius állt fel és ezt mondták: „Mi is úgy fogadtuk el Krisztust, hogy 15-25 évvel ezelőtt találkoztunk ezzel az idős emberrel, aki tőlünk is ugyanezt kérdezte Sydney-ben, a George Street-en.”

A lelkipásztor ezután hazafelé vette az utat, de közben megállt Atlantában, hogy az ottani Naval Chaplin’s közösségben beszéljen. Egy három napos előadás sorozatot tartott itt is, ahol a hallgatóságból több, mint ezer ember az evangelizálásban szolgált. A előadások végén a közösség vezetőjével ebédelt, és tőle is megkérdezte: „Hogy lettél keresztény?” Így válaszolt: „Csodával határos módon. Eléggé vad életet éltem akkoriban, a haditengerészetnél szolgáltam, és éppen egy kikötőben állomásoztunk, Sydney-ben. Amint kikötöttünk, totál részegre ittam magam. Véletlenül rossz buszra szálltam és a George Street-en szálltam le...és amint leszálltam, hirtelen mintha egy szellem lépett volna elém. Egy kis öregember ugrott az orrom elé, a kezembe nyomott egy szórólapot és ezt mondta: „Elnézést uram, ön döntött már Krisztus mellett? Ha ma meghalna, a
mennyországba kerülne?” Abban a pillanatban elöntött az istenfélelem, a sokktól rögtön ki is józanodtam,
visszarohantam a kikötőbe, megkerestem a tábori lelkészt, és elfogadtam Krisztust.Ezután hamar elkezdtem a keresztény szolgálatot, és most itt vagyok, egy több mint ezer fős tábori lelkészcsapat vezetőjeként.”

A londoni pásztor egy fél évvel később Észak-Kelet India egy eldugott szegletében 5000 indiai misszionárius előtt tartott előadást. A végén, a konferenciát szervező egyik misszionárius, egy alázatos kis ember meghívta őt az otthonába, egy egyszerű kis lakásba egy egyszerű ebédre. A lelkipásztor meg kérdezte tőle: „Ön, mint egykori hindu, hogy lett keresztény?” Ezt felelte: „Igen kiváltságos helyzetben voltam. Az indiai diplomataként bejártam a világot és annyira hálás vagyok Krisztus bűnbocsánatáért és véréért, mert máskülönben nagyon szégyelleném magam az emberek előtt azért, amibe keveredtem. Éppen Sydney-ben, a George Street-en jártam, játékokkal és ruhákkal megpakolt szatyrokkal, amikor egy udvarias, ősz kis emberke lépett hozzám, nekem adott egy szórólapot és megkérdezte: „Elnézést uram, ön döntött már Krisztus mellett? Ha ma meghalna, a mennyországba kerülne?” Én köszönetet mondtam neki, de eléggé zavarónak találtam. Amikor hazaértem, fel is kerestem egy hindu papot, aki segíteni ugyan nem tudott, de ezt tanácsolta: „Csak hogy a kíváncsiságod megnyugodjon, itt van az utca végében egy kis keresztény missziós központ. Beszélj az ottani misszionáriussal.” Ez a tanács megváltoztatta az életem. A misszionáriussal való beszélgetés után ugyanis megtértem, azonnal felhagytam a hinduizmussal, és elkezdtem készülni a keresztény szolgálatra. Felmondtam a diplomáciánál, most pedig itt vagyok, és Isten kegyelméből egy missziós szolgálatot vezetek, ahol több százezer ember tért már meg Istenhez.”

Nyolc hónappal ezután a Crystal Palace-i baptista lelkipásztor éppen Sydney egyik déli külvárosában szolgált, ahol megkérdezte a helyi baptista gyülekezet vezetőjét: ”Hallottál már egy idős, ősz hajú kis emberről, aki a George Street-en osztogat traktátusokat?” „Igen,” felelte az, „Mr. Genor-nak hívják, de szerintem már abbahagyta, mert túl öreg és gyenge.” A lelkipásztor ezt mondta: „Szeretnék találkozni vele.” Két nappal később elmentek a kis ember lakásához, bekopogtak hozzá, és egy aprócska, törékeny, gyenge emberke nyitott ajtót. Behívta és leültette őket, csinált nekik egy teát, bár annyira gyenge volt, hogy a teás csészéből minduntalan kiöntötte a teát a keze remegése miatt. Amint elkezdtek beszélgetni, a londoni lelkipásztor elmesélte neki
az összes történetet, amit az elmúlt három évben róla hallott. A kis öregember pedig csak ült és közben könnyek csorogtak végig az arcán. Aztán ezt mondta: „Nos, az én történetem így szól: „Egy ausztrál hadihajón teljesítettem szolgálatot és meglehetősen kicsapongó életet éltem. Aztán egyszer, amikor nagyon nehéz helyzetbe kerültem és teljesen kétségbe estem, akkor az egyik munkatársam, akivel egyébként állandón
kötözködtem, meghallgatott és segített. Vele tértem meg, és az életem 24 óra leforgása alatt szinte teljesen megváltozott. Mivel annyira hálás voltam Istennek, megígértem Neki hogy attól kezdve nagyon egyszerűen, de naponta legalább tíz embernek bizonyságot fogok tenni, ha Isten erőt ad hozzá. Néha persze beteg voltam és akkor nem tudtam végezni ezt a szolgálatot, de más napokon behoztam. Nem lettem paranoiás miatta, de több, mint negyven éven keresztül csináltam. Miután nyugdíjba mentem, a legjobb helynek a George Street tűnt, mivel ott több száz ember megfordul. Sokan elutasítottak, sokan viszont elvették a traktátust. A negyven év alatt azonban egyetlen emberről sem hallottam, hogy megtért volna közülük, egészen mostanáig.”

Tudják, ez az igazi elkötelezettség. Amikor pusztán a Jézus iránti szeretetből szolgáljuk őt, miközben nem látunk eredményt. Utána számoltunk a dolognak, és kiderült, hogy ez az egyszerű, nem karizmatikus kis baptista hívő körülbelül 146100 ember életére lehetett befolyással és vihette őket közelebb Jézushoz. És biztos vagyok abban, hogy amit Isten ennek a lelkipásztornak megmutatott, az csak a jéghegy csúcsa. Isten tudja mennyien lehetnek még azok, aki így tértek meg és most hatalmas munkát végeznek a misszióban!

Mr. Genor két héttel később meghalt. El tudják képzelni, milyen jutalom várta őt a mennyben? Erősen kétlem, hogy valaha is a Karizma magazin címlapjára kerülhetett volna. Sőt, valószínűleg képes riport sem készült volna vele Billy Graham „Döntések” című újságjában, bár mindkettő remek kiadvány. Sydney déli részében élő néhány
baptistától eltekintve senki sem tudott Mr. Genor-ról, de az biztos, hogy a mennyben híres a neve. A mennyben ismerték Mr. Genort. El tudják képzelni, amint kiterítik előtte a vörös szőnyeget és megszólalnak a trombiták, amint hazatér...?
 

 

 

 

 

Isten ismét csodát tett

 

Néhány hónapja történt, hogy látogatásra indultam egy családhoz, és ilyenkor mindig viszek néhány kis Bibliát és traktátusokat magammal, számítva arra, hogy az Úr majd idejében megmutatja, hogy kinek is szánta. Ők egy társasházban laknak, ahová nem volt egyszerű bejutni, mert éppen akkortájt elromlott a kapunyitó. Amikor megérkeztem, telefonon szóltam nekik, hogy itt állok a kapu előtt és így beengedtek. Sokat beszélgettünk énekeltünk és imádkoztunk az Ige körül, és eltelt az erre szánt idő. Szeretettel elbúcsúztunk egymástól, és mikor kimentem az utcára, akkor vettem észre, hogy a nyakamban hordott kistáskát, - ahol a telefonom is hordom - ott felejtettem. Átgondoltam, hogy mit is tehetnék. Sajnos a kézenfekvő megoldás nem jöhetett szóba, mert a kapucsengő éppen rossz volt. A telefonszámukat nem tudom fejből, hogy egy fülkéből hívhatnám, a telefonom pedig bent maradt. Eddig jutottam a gondolkodásban és éppen elkeseredésnek indult volna a hangulatom, amikor eszembe jutott, hogy hiszen a saját telefonszámomat tudom, és nyilván felfigyel a család az ismeretlenül hangzó csörgésre, ha felhívom. Már csak a megvalósításra kellett kieszelnem valamit, mert ma már nem pénzbedobósak a telefonok, arról nem is beszélve, hogy nem tudtam, hogy errefelé hol is van ilyesmi egyáltalán. A néptelen hegyvidéki területen egyszerre csak egy fiatalember fordult be a sarkon, és felém tartott. Nekibátorodva megszólítottam, és néhány szóban elmondtam tehetetlenségem történetét, megkérdezve, hogy egy telefon felhívása erejéig segítene-e rajtam. Szívesen kötélnek állt, és máris pötyögte a számomat , ahogy mondtam neki,  a készülékbe, majd miután elindította a hívást, készségesen a kezembe adta telefonját. Hosszú időnek tűnt amíg bekapcsolt a rögzítőm, ami azt jelentette, hogy nem vették fel. Újabb ijedelem futott át rajtam , - vajon lenémítottam a telefonom? Még egy próbálkozásra kértem engedélyt, és már a második kicsengés után felvette barátom a telefont, azonnal kinyitotta a kaput és máris szaladtam az ottfelejtett kistáskáért. Előtte azonban még megköszöntem  a fiatalembernek segítségét, és egy előre elkészített kis Bibliát adtam neki ajándékba. Láthatóan örömmel fogadta. Miután visszaértem az utcára, híre-hamva sem volt már, nem lehetett látni merre ment el. Bandukoltam a menetrend szerint járó villamos végállomása felé és örömmel fedeztem fel újdonsült segítőtársamat, amint a végállomáson áll, és hathatósan tanulmányoz valamit, - persze tudtam a kis Szentírás lesz a kezében. Telefonon elújságoltam feleségemnek, hogy milyen csodát tett az Úr, hogy egycsapásra megoldotta balga szolgája gondját-baját. Éppen mire befejeztem a beszámolót befutott a jármű is, és miután kiszálltak a most érkezettek, mi, az ott várakozók kezdtünk beszállni. Határozottan odaléptem ismét a fiatalamberhez, és megköszöntem újra kedvességét ajánlva egyben, hogy mivel láthatóan egyfelé utazunk még egy ideig, beszélgethetnénk, ha nincs más dolga. Mondtam neki, hogy bármit kérdezhet Istennel, hittel, Bibliával kapcsolatban, szívesen válaszolok rá, ha valamit tudni akar. Most legalább konkrét választ kaphat, ha valami kérdés feszíti ebben a témakörben. Biztattam, mondva, hogy missziósként azt tapasztalom, hogy mindenkit érdekel ez a témakör, még ha nem is mernek előhozakodni az emberek ezzel, mert hát olyan cikinek tűnik ez a mai modern világban. Hallottam, hogy munkatársai is így vannak ezzel a munkahelyen, de munka után egy kis közösség alakul, beülnek valahova, és akkor előbb - utóbb mindig előjön ez a téma, mert hát valami elképzelése mindenkinek van a dologról. Jót beszélgettünk, tán 20 percig is, sok fontos alapkérdést sikerült tisztázni, és felajánlottam, hogy szívesen beülök a kis közösséggel én is ha igényelnék legközelebb valamikor. Ilyen csodálatos Istenünk van , aki minden dologból kihoz valami jót, hogy egyre többen hallják az örömhírt, mindazok , akiket Ő előre kiválasztott az örök életre. Azt még el sem mondtam, hogy nagyon megköszönte a kis Bibliát, mert éppen olyan élethelyzetbe került, hogy kapaszkodónak kellett, és többször is hangsúlyozta beszélgetésünkkor, hogy nincsenek véletlenek!

 

Préd 3.1

Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. - olvassuk a Prédikátor könyvében a Bibliában, öröm betölteni a rendelt időben Isten akaratát, dicsőség Neki .

Szeretettel Takács Feri

 

 

 

2011.10.27-i napom

 

Drága feleségem éppen csak megzizzentett, amikor 3/4 7-kor elment otthonról, azzal a két finom puszival, amit kaptam tőle. Negyed nyolckor felébredtem, és először gyorsan kiválasztottam a napi Igéket arra a 3 helyre, ahová rendszeresen megírom, majd közzé tettem. Reggeli áhítat következett - rövid imádság, a Biblia olvasása, hosszú imádság - öröm az Úrban :-)

Következett a testről való gondoskodás - nem jobban, mint kell, - majd reggeli, és elindultam egy kedves testvérhez, akinek számítógépes segítséget ígértem, ő pedig adomány ruhacsomagot készített. Azt mondta, összeköti a kellemest a hasznossal. Miközben megoldódik gondja, megszabadul a sok, egyébként jó minőségű ruhától, miegyébtől.

Miután ezt sikerült elintézni elindultam a következő elképzelt programpont felé, a Kálvin kiadó könyvesboltja felé. Útközben elment mellettem sok autó az autópálya bevezető szakaszán. Észrevettem egy ezüst színű kombi BMW-t, amelyiknek a bal hátsó ajtókilincsénél és a mögötte lévő sárvédő idomon volt egy kb. tenyérnyi sérülés. Kicsit elgondolkoztam hogyan is keletkezhetett, és sajnáltam a tulajt, hogy egy ilyen szép autó így megsérült. Néhány percre rá megszólalt az egyik telefonom, éppen akkor érkeztem meg a kiadóhoz és leálltam. Amikor felvettem a telefont, egy férfihang szólt bele és azt mondta:

- Néhány perce mentem el egy autó mellett, arról írtam le ezt a telefonszámot, mert megfogott a kocsin látható felirat. Zavarhatom? - kérdezte

- Igen, mondtam, -  hiszen éppen ezért van felmatricázva az autó.

Majd kb. 20 percet beszélgettünk lelki dolgokról, és mindketten az Úr dolgairól való beszélgetéstől felbuzdulva tudtuk folytatni napunkat. Körülbelül 3. hete van felmatricázva az autónk, és ez volt a második jó beszélgetés. Már megérte, gondoltam magamban. Szóval ettől feldobódva léptem a kiadó eladóterébe, ahol egy korombeli férfi üdvözölt széles mosollyal:

- Szerbusz Takács Feri, te biztosan nem emlékszel rám, de 1994-ben Neszmélyen találkoztunk oda vittél le kocsival, és útközben jót beszélgettünk. (Itt van a Pasaréti református gyülekezet konferencia telepe, ahol nyaranta sok lelki hét zajlik folyamatosan)

Tényleg nem emlékeztem, de jó volt találkozni egy kedves élő hitű testvérrel és jót beszélgettünk, elmondhatta örömét - bánatát, és szóba kerültek közös ismerősök is, kivel mi történt. Emlékeztünk Stefi nénire, aki a Moszkva téri lakásában biztosított lakhatást sokféle kétes egzisztenciának, akik közül sokan elindultak az Úr felé. Örömmel újságolta, hogy újra presbiteri tisztségre javasolták. Beszámolhattam neki friss élményemről, hogy milyen jót beszélgettem valakivel, aki útközben olvasta le a telefonszámot a kocsimról. Közben kiderült az is, hogy már csak néhány példány ez évi Bibliaolvasó kalauz van - amiért jöttem, -  de azok sincsenek most éppen itt. A másik raktárból néhány nap múlva hozzák vissza.

Közben befutott egy pakolni való autó, nekem pedig az jutott eszembe, ha már itt vagyok, fellépek a Reformátusok lapja szerkesztőségébe - egy épületben vannak, - és megkérdezem a főszerkesztő urat, hátha szükség van egy olyan emberre, mint éppen én. Nagyon kedves volt, hogy minden előzetes bejelentés nélkül fogadott, és nem bíztatott semmi jóval, nekik is szűkek a lehetőségeik, mint sokfelé az egyházban és az országban, de azért várja az önéletrajzom e-mailen.  Lefelé menet láttam, hogy véget ért Feri testvérem autópakoló munkája és éppen az udvaron tesz-vesz, hogy minden szép lehessen. Megkértem, hogy a néhány 10 méterre álló autómhoz kísérjen el, mert szeretnék adni egy kis missziói anyagot neki, és kérdeném véleményét az autó feliratozásáról.

Ugyanazzal a széles, örömmel teli mosollyal mondta, - amikor meglátta a kocsit, - hát igen ez az, erre volna szükség, hogy az emberek azt tegyék ki az autójukra (is) ami a szívükben van. Így is lehet, és kellene is hirdetni az evangéliumot, hiszen erre szól a mi megbízatásunk Urunktól. Megkértem Ferit hogy lefényképezhessem, álljon oda a kocsi mellé, majd szeretettel megöleltük egymást, és indultam a rám váró következő feladat felé. Vezetés közben egy szépen mosolygó piros almát tettem kívülről belülre. Egy utánfutó kölcsönzősnél kötöttem ki, sikerült gyorsan el is jönni tőle, és mögöttem már vígan ugrándozott az utánfutó, mint valami kiscsikó.  Egy idős házaspárnak igyekeztem segíteni, hogy elvigyem nagy ágyukat a pici lakrészükből, illetve a szembeni felújításra váró lakrészből, mert már vettek egy kisebb méretűt, hogy több helyük legyen. Őket egy trükkel megfosztottak lakásuktól, eljárás folyik az ügyben. Az V. kerületi Polgármesteri hivatalvezetés sietett a segítségükre még tavasszal és kedvezményesen biztosítottak elhelyezést számukra az egyik nyugdíjasházban. Jó,  hogy van még segítőkészség, a Hivatalokban is találkozhatunk érző szívű emberekkel, bár ez sajnos egyre szokatlanabb ebben az Istentől, egymástól elhidegítő világban. Csoda számba veszem, hogy éppen most túrták fel az utcában a járdát a szemközti oldalon, ezért egy autó sem állhatott le parkolni. Elkerítették az egész utca hosszában a járda melletti parkolósávot, így nem volt probléma a duplahosszú szerelvényemmel beállni. A nyugdíjas otthonnal szembeni részen még nem dolgoztak éppen, csak az elkerítést függesztettem fel egy rövid időre. Közben felhívtam Jenci barátom, aki 10 percre átugrott a szomszéd utcából, hogy segítsen nekem lehozni a heverőt. Gyorsan túljutottunk a feladaton, mert szerencsésen befért a liftbe több darabban. Mire beraktuk az utánfutóba, éppen ott kezdtek dolgozni, sajnos egy kicsit útban is voltunk nekik.

Elhúztam, mint a villám, majd  - megint egy csoda - ahová vittem a heverőt,  a bútorbolt elől éppen akkor indult el egy ott parkoló autó a saroktól, az utolsó helyről, így máris beállhattam oda. Hála az Istennek, hogy ennyire apró hétköznapi dolgokban is odafigyel szükségünkre, és megoldja. A behordásban is kaptam segítséget, kettőt is :-) Csípőprotézisem sem rakoncátlankodott, remélem estére sem fog jobban fájni a szokottnál. Némi hivatalos procedúra az átvétel körül, és a segítő fiatalember is kapott egy kis missziói anyagot. Hátha....

Ahogy elindultam, és talán kétszáz métert mehettem amikor drága feleségem hívott, hogy néhány perce végzett munkahelyén. Nagyon megörültünk egymásnak, mert pont ott voltam két sarokra megvártam, és egy puszira beült egy kicsit mellém. Átbeszéltük a nap folytatását, és mentünk utunkra, hálát adva, hogy találkozhattunk, ha csak egy rövid időre is. A kölcsönzősnek kifizettem a kétórás használatot, és őt is megajándékozta Urunk néhány róla szóló traktátussal és az Evangéliummal. Felhívtam azt a testvért akinek a még hátsó ülésen utazó két hatalmas zsáknyi ruhacsomagot szántam, -ezt kaptam reggel - és megbeszéltük, hogy ő ugyan nincs most otthon, de mire odaérek hozzájuk, felesége Ági, valószínűleg éppen haza ér.

Szóval, ha megbeszéltük volna órára, percre, akkor sem tudtunk volna ennél pontosabban találkozni vele. Begurultam a ház elé ahol laknak, kiszálltam a kocsiból, és kb. 40 méterre voltam az éppen hazaérkező feleségétől. Kiszedtem óvatosan az egyik nagy zsák ruhát, és mondtam neki, hogy a kezében levő cuccokkal menjen fel a lakásba, és üres kézzel jöjjön vissza, mert nehéz, és majd ketten felvisszük. Ebben a pillanatban érkezett velük lakó fia, és így fel is vitték a zsákokat. Ági nagyon örült a ruháknak, mert nemcsak saját szükségletük - három gyerek, kettő már házas, egyiküknél már 2 unoka is szaporítja az örömöket, - hanem ózdi rokonaik, akik nagy szegénységben élnek kapnak ezekből. Éppen most a hétvégén tervezik, hogy oda utazzanak rendbe rakni kicsit az elődök sírját, és akkor elviszik a sok ruhát, cipőt stb.

Miután megkönnyebbült az autóm és elbúcsúztam tőlük, megültem egy kicsit a kocsiban és hálát adtam az örömökért, szolgálatokért. Megkérdeztem Uramat, hogy most - du 5 körül - hova is induljak, mi is a feladat.

Persze tudtam, hogy vissza kell mennem a nyugdíjas otthonba, mert megígértem János bácsinak, hogy megtanítom a digitális fényképezőgép használatára, amit előző nap adtam oda neki, és akkor erre nem volt idő. A kérdés inkább az volt, hogy merre induljak, mi lesz út közben, lesz-e valami felülről rendelt dolog. Éreztem, tudtam, hogy valami nem tervezett ügy vár még rám, csak nem tudtam mikor és hol. Mindenesetre el kell indulni és, és ahogy eddig is mindent Rá bízni.  Ahogy odaértem a Városliget határához, már biztos voltam benne, hogy jobbra, az Állatkert felé vezető részre kell kanyarodnom, és miután arra indultam egyszer csak eszembe jutott kedves gyülekezeti testvérnőm Marcsi, akinek ott van egy kis pavilonja. Éppen vele szemben volt az egyetlen parkolóhely 200 méteres távon belül, vajon miért is ? :-))  Láttam, hogy a pavilonja mellett, egy széken ülve olvas. Mellé álltam, és elkezdtem - kicsit illetlenül, -  beleolvasni a könyvébe, mire felnézett és örömmel mondta, mikor megismert:

- Te Feri, éppen most imádkoztam, hogy milyen jó lenne, ha küldene az Úr egy testvért, mert annyira magam alatt vagyok, és erre itt vagy.

Mosolyogva mondtam, hogy ma már voltam egy párszor, pár helyen angyal (angelos=küldött). Vagy egy órát beszélgettünk, nemcsak vele, hanem a szomszéd pavilon tulajdonosa is meglátogatott bennünket. Hirdettük az evangéliumot, kenegette az Úr a lelki sebét, és már egy boldogabb, örömmel jobban teli embertől búcsúzhattam el úgy, hogy tudhattam, ez volt a nem számított mai program, de az Úr szervezésében benne volt.

János bácsiékhoz megérkezve útközben még láttam néhány embert, aki olvasta az autómat, és találkoztam Száva Robival, aki már vagy 7- 8 éve ismeri az Urat és igyekszik az Ő útján járni, ha nem is mindig sikerül neki.

Mindenesetre nagy öröméről tett tanúságot, amikor meglátott és felkiáltott:

- Ferikém, hát te vagy az!!! De jó testvérem hogy látlak, mi van veled, mesélj!

Éveken keresztül jártam hozzá Igével, hol a börtönben , hol odahaza, mikor hol volt éppen. Azután messzebbre költözött, és így kiesett látókörömből, bár szoktam érte (is) imádkozni.

Hát nem volt lehetőségem ott többet beszélni vele néhány szónál, mert egy szűk utcában, - jobb és bal oldalon tele parkoló autókkal, - álltam meg a közlekedő sávban a piros lámpa erejéig. Azért örültem, hogy láttam.

János bácsi szomorúan mondta, amikor megérkeztem, hogy a tegnap készített 8-9 felvételt véletlenül kitörölte a gépből, mert nem tudta, hogy mit nyomogat meg.

- Majd a netről keresek használati utasítást, - mondtam neki, és akkor könnyen megtanulja, hogy  mi mit jelent a gépen, hogyan kell kezelni. Megtanulta már a LED-es tv-t is kezelni, ne féljen ez sem lesz bonyolultabb. Tudja használni a pendrive-ot is. 81. évében van. Túl élt sok  mindent, ezen is túl leszünk.

Most mindjárt elviszem a pendrive-ot a közeli másolós szalonba, mert erre másoltam rá a közelmúltbeli fényképeket, amiket az otthonban készítettem róluk egy ünnepség kapcsán. Megbeszéltük, a tv képernyőjén látva a képeket, hogy melyikből hány darab papírkép kellene, mert ennek-annak szeretne adni belőle.

Ahogy odaértem, láttam, hogy éppen az üzlettel szemben van egy jó hírű pizzéria, ahonnan ínycsiklandó illatok érkeztek, és elindították a reakcióimat. Jó ötletnek tűnt, hogy amíg a képek elkészíttetésével bajlódom, elkészítsenek számomra, valami finom pizzát. Az elméletet gyakorlat követte, és már azzal a biztos tudattal szerkesztgettük a képeket, hogy odaát majd vár rám a kész pizza. Nemcsak képek készültek, hanem, ha már itt vagyok felkiáltással, névjegyet és missziói kis cetliket is készíttettem. Egész jó kapcsolatba kerültem többekkel, még névrokoni hasonlóság is felszínre került. Nagyon sajnáltam, hogy az idősotthon előtt hagytam a kocsimat benne sok, jó missziói anyaggal, így most csak az internetes honlapot tudtam ajánlani missziói céllal, de talán majd máskor tudok adni kézzelfogható olvasnivalót.

Mire minden elkészült - 24 fotó, 100 névjegy 500 missziói cetli - kissé kihűlt a pizza a szemben, de többet ért, hogy odaadhattam az első missziói cetlit a pizza bárban.

János bácsiéknak tetszettek a képek, hát igen, más az amikor az ember  a kezében tarthatja. Biztosan tudnának a pszichológusok erre egy jó magyarázatot. Szerintem a valóságos világ és a virtuális világ közötti különbség talán így mérhető le azonnal érzésben. Este 8 elmúlt, mikor megörvendeztettem feleségem, hogy nemsokára, kb 15-20 perc múlva színről-színre láthat, és egy finomnak tűnő pizza is jön velem. Örömmel ugrott a nyakamba, a pizza nem volt olyan vonzó a számára, és még néhány órát fent voltunk, miután hálaadással Urunk kezébe tettük éjszakánkat.  Volt még némi éjjeli, vagy inkább hajnali esemény, amely a mértékletességről kellett, hogy elgondolkodtasson, mindenesetre eldöntöttem, hogy még egyszer egy 32 centi átmérőjű pizzát nem fogok megenni egyedül este 9-kor.

Remélem, hogy sikerült egy kis örömet szereznem napommal másoknak is, szeretettel, Feri

Isten áldjon Benneteket!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A SZOBRÁSZ ÉS A KIVÁNCSI GONDOLKODÓ

 

Ezt a kedves és tanulságos történetet kaptam valamikor, szeretettel adom tovább:

 

Gyülekezetemben volt egy szobrász. Két olyan dolgot tanultam tőle, amelyek döntő jelentőségűek lettek egész életemre nézve.
Egyszer éppen egy nagy márványtömböt raktak le a műhelye bejárata előtt. Megálltam és megkérdeztem tőle: Mit akar ebből faragni, mester?
— Egy angyalt. Csak a felesleget kell eltakarítani róla — mondta. Művész szemével már látta az angyalt a kőben. Csak a felesleges márványt kell lekalapálni róla, és kibontakozik az angyal alakja.
Valóban benne rejtőzött a márványban. Néhány nap múlva már kezdett nagy körvonalakban kiformálódni. Pár nap múlva már látszott az alak. Később valóban egy angyal alakja állt elő a kőből.
— Ugye most már elkészült? — kérdeztem. A mester nevetett: — Most kezdődik csak igazán a munka. Letette a vésőt és egy vasfogú fésűt szedett elő.
— Most a finom részletekre kerül a sor — mondta. Sohasem felejtettem el szavait. Nem vagyunk mi is ilyen tömbök, amelyekben egy képmás rejtőzik? Az Üdvözítő képmása akar kiformálódni az életünkben. De ehhez valaminek el kell tűnnie. Bűnös, önző lényünket le kell vésse, hogy Jézus képe előtűnjék.
Azért veszi elő az Úr a nyomorúságnak és szenvedésnek a vésőjét, hogy megszabadítson a feleslegtől. Ha az a márványtömb kiabálni tudott volna, jajgatását az egész környéken meghallották volna. Mi azonban jajveszékelünk, amikor az Úr ránk helyezi vésőjét, hogy faragjon bennünket. Milyen balgák vagyunk! Testvér, tűrjed szelíden, csendesen, ha az Úr az ő neve dicsőségére formál téged! Ne védekezz, ne tiltakozz! A szeretet ütései ezek.
Tovább figyeltem a művész munkáját. Egyszer megkérdeztem tőle:
— Mit csinál, ha véletlenül a kelleténél jobban üt rá a márványra és nagyobb darab esik le? Vajon akkor az egész munka kárba vész és mindent elölről kell kezdeni? Vagy pedig van rá mód, hogy helyrehozza a hibát? Kérdésemre rövid pipáját szája másik szögletébe tolta és így válaszolt:
— Az nem fordulhat elő!
A kérdés azonban tovább nyugtalanított. Más szavakkal újra megkérdeztem, de ugyanazt a feleletet kaptam:
— Az nem fordulhat elő!
Harmadszor is megpróbálkoztam. Erre már majdnem bosszúsan szólt:
— Hányszor mondjam meg? Nem fordulhat elő! Egész életemre szóló prédikáció volt ez. Nem tudom, hogy ennél a mesternél valóban nem történt-e meg mégis. Azt azonban biztosan tudom, hogy Istennél semmiképpen sem fordulhat elő. Ö pontosan annyi erővel és olyan nyomatékkal üt reánk, amennyi éppen szükséges. Semmit sem vés le fölöslegesen. Semmi nem kerül a hulladékba, ami nem odavaló!
Hányszor gondoltuk már: túl keményen bánik velem! Egyik baj a másik után. Ezt már nem lehet kibírni! De a mesternek bizony igaza van: Ez nem fordulhat elő! Isten nem követ el hibát életünk vezetésében. Ebben bizonyosak lehetünk.
A szobrásznak ez a két mondása áldásomra volt. És most továbbadom. A két mondás így hangzik: „Egy mestermű rejlik ebben a tömbben, csak a felesleget kell eltakarítani róla." — így rejtőzik bennünk is a Bárány képmása; csak annak kell eltűnni, ami eltakarja még.
A másik mondás pedig ez:
„Az nem fordulhat elő, hogy Isten az életünk vezetésében hibát kövessen el."
Nyugodj meg testvérem és ne félj! Add oda magadat egészen az Úr kezébe, hogy tetszése szerint formáljon. Ő mindent jól cselekszik és soha nem fordulhat elő, hogy csak egyetlen egyszer is tévedjen.

 

 

BÖRTÖNTÖRTÉNET

Ez egy régi történet , de talán az összes megélt történeteim közül ebben mutatta meg Isten számunkra elképesztő másságát és kegyelmének csodálatos voltát.

Ézs. 55.7-től
"Hagyja el útját a bűnös, és gondolatait az álnok ember! Térjen az ÚRhoz, mert irgalmaz neki, Istenünkhöz, mert kész megbocsátani. Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim - így szól az ÚR. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál. Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem."


A börtönben történt. Talán már egy évig is tartott, hogy jártam két emberhez , akik egy zárkában voltak. És már mindketten elfogadták az Úr Jézus Krisztust megváltójuknak, de még nem teljesen értették, hogyan is , miért is van ez.
Értelmükkel értették a megváltást, hogy Jézus a kereszten őhelyettük szenvedte el a nekik járó büntetést, de a szívükben ez még nem rendeződött el. Érzelmileg még nem lezárt ügy volt. Akkor történt. Közölte velem az őrség, hogy most ne maradjak a megszokott idő végéig a zárkájukban, hanem fél órával előbb fejezzem be a missziós foglalkozást, mert zárka ellenőrzés lesz. Ez azt jelentette, hogy kommandósok és talán még őrkutya is az objektum parancsnokkal végig néz mindent, az üvegekben tárolt dolgokat kiszórják, ( nincs elrejtve-e valami ott is), és felforgatnak mindent a felügyelő őrök. Azért kellett nagy erőket mozgósítani , mert ilyenkor a felforgatás miatt néha a fogvatartottak is bedühödnek, az esetleg nem teljesen szabályszerű eljárásért, és erőszakos cselekmény történhet. (Ne feledjük, ez börtön)
Ez a két férfi is emberöléses ügy miatt töltötte tíz év feletti ítéletét, kb már a 6. év felé járhattak, ráadásul nem voltak éppen kistermetűek :-)). Amíg a zárka felé haladtam villámgyorsan mérlegeltem, hogy meg szabad mondanom-e a fiúknak ezt az információt, de mivel már testvéreimnek tudtam őket Krisztusban, - úgy láttam igen.
A két srác egészen elfehéredett a hír hallatán, mert valami súlyosan tiltott tárgy volt éppen a birtokukban, - aznap kapták rejtve valakitől, - és másnap miután már használták, tovább is adták volna.( Aki adta persze azonnal beárulta őket némi jutalom fejében - ezért a zárkaellenőrzés épp most.) Feri kiviszed? - kérdezték tőlem. Nem tehetem – feleltem - több okból sem. Egyrészt , mert alapvetően tilos, és ha kiderülne , talán soha többet nem mehetnék be a börtönökbe segíteni megtalálni másoknak az üdvösség útját, ezt biztosan ti sem akarnátok, persze - felelték; másrészt, ha megtenném, elvenném Isten dicsőségét akinél készen van a megoldás, és ha én oldanám meg, nem tudnánk Őt magasztalni a szabadításáért. Valami hihetetlen biztonsággal tudtam, hogy Ő megoldja ezt az egyébként megoldhatatlannak tűnö gondot. DE mondtam nekik, ehhez arra van szükség, hogy őszintén belássátok és megbánjátok, hogy amit tettetek az tilos volt, és persze kérjétek - kérjük együtt imádságban az Úr szabadítását. Letérdeltünk a pici zárkában, és nem sokszor hangzott el ennél őszintébb, bűnbánóbb szívből mondott imádság , mint ott.
Idéztem a Szentírásból: 1Jn. 1.9
"Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól." Utána mondtam, hogy nem tudom mi és hogyan lesz, de azt tudom, hogy Isten ígéretei igazak, mert a Biblia számtalan helyen beszél erről, és a hívő életemben is mindig így volt eddig. Még egyszer végigbeszéltük, hogyan tehettek ekkora butaságot, kielemeztük , hogyan estek az ördög csapdájába, aki meggyötörni és tönkretenni akarja Isten megváltottait, de nincs hatalma felettük, csak ijeszteni képes. Eléggé nyilvánvaló lett, hogy a szabályokat be kell tartani. Nem szabad az áthágásukkal felhívni, a mindig leselkedő ellenség figyelmét magunkra, és ha büntetés következik, akkor teljesen jogosan történik. Szomorúan, de várakozással a megmenekülés irányába váltunk el kölcsönös áldáskivánásokkal. Feri imádkozz érettünk ! - kiáltották utánam, - bólintottam, hogy lássák értettem. Imádkoztam, már ott azonnal is, és még később is. Nagyon izgultam egy hétig, mi és hogyan történt . Tudni kell, hogy ha megtalálják náluk azt a tiltott tárgyat, akkor ez további éveket jelenthet odabent.
Eltelt egy hét, újra bent voltam, ahogy beléptem megláttam őket a folyosón. Nagy megkönnyebbülést éreztem, bár tudtam,hogy meg fognak menekülni ettől a büntetéstől, - hiszen az Úr kijelentette nekem - mégis ennek látható érvényre jutásakor szabadultam fel a feszültség alól. Ha elkapták volna őket, már rég a fogdán lettek volna, és nem a folyosón várhattak volna engem.
Mi történt? - kérdeztem a zárkában, miután a szokásos lejelentkezéseken túl voltam. Nagy örömmel, de mégis egy keserű történetet mondtak el: Amikor elmentem, minden percben várták, mikor rontanak be a zárkába, és forgatnak föl mindent kíméletlenül,….. és nem jöttek.Teltek a nehéz percek és nem jöttek,….. azután eltelt az éjszaka sok könyörgésben, és reggel tudták meg a többiektől a börtön sejtelmesen működő hírcsatornáin keresztül, hogy este, mikor éppen kezdeni akarták a tervezett ellenőrzést, kiderült, hogy meghalt valaki, nem egészen tisztázott körülmények között, és mindenkinek az ügy vizsgálatában kellett tevékenykedni . Így maradt el ez a zárkaellenőrzés. Most már értjük belsőleg is – mondták - hogyan menekülhettünk meg Valaki halála által a ránk váró teljesen jogos és megérdemelt ítélettől Isten kegyelméből. Egy megrendítő mondatban ez így hangzott:
- Meg kellett halnia egy embernek, hogy én ne kapjam meg a büntetést,- mondta egyikük és könnybelábadt a szeme,- nekem is. Tudjuk, - mondták, hogy annak az embernek nem azért kellett meghalnia, hogy mi megmeneküljünk, de Isten ezt felhasználta, hogy irántunk való kegyelmét megmutassa. Azután napközben megszabadultunk a tárgytól és nagyon megkönnyebbültünk. Akkor tudtuk igazán szívből magasztalni és dicsőíteni Istent nagy szabadításáért.

Ilyen dánieli csodák történnek, velünk hívőkkel, bűnösökkel érdemtelenül kegyelemből nap,mint nap. Így erősödik a hitünk és válik érett, rendíthetetlen hitté, amely már terhelhető is, így tudjuk hordozni a körülöttünk élők terheit és odavinni Ő elé, aki meg tudja oldani a megoldhatatlant is.

 

Útközben

Hazafelé, Budapestre tartottam a 10-es úton tegnap - pénteken, - késő délután. Persze senki ne gondolja, hogy valamilyen gyors tempóról lehet szó ebben az időben, éppen, hogy csak haladtunk - araszolgattunk autóstársaimmal az úton. Valahol Solymár után Pilisborosjenőn az egyik buszmegállóban állt türelmesen várakozva egy édesanya 10 év körüli kislányával. Hosszú perceket álltam úgy a forgalomban, hogy volt alkalmam szemügyre venni őket. A filigrán anyuka kezében egy igen nagy szatyor,  a kislány hátán egy hozzá mérve nagyobb hátizsák, és az ő kezében is még egy tornazacskó féle bugyor. Csak ők ketten álltak a megállóban. Lehet, hogy nemrégen ment el a busz? Vagy ebben a csúcsidőben teljesen felborult menetrend miatt, késik a jármű? Miközben ezen gondolkoztam, átfutott az agyamon, hogy vajon hány autó mehetett el előttük már lépésben vánszorogva, és talán mindegyik vezető felvehette volna őket, de nem tette. És ők csak ott álltak szelíden, várva, hogy valahogy megoldódjon már a bejutásuk lehetősége. Éppen indult az autósor, amikor megérett bennem a döntés, felkínálom a lehetőséget, hogy elviszem őket, hiszen aki itt áll, az csak arra mehet amerre én is.

Sajnos az ablakot nem lehet leengedni, de kézzel integettem, és talán az a tény, hogy a többi autó elindult, én meg csak ott állok, felhívta a figyelmüket. Először a kislány vett észre. Vékonyka, szőke, búzavirágkék szemű, mint amilyennek egy gyermekangyalt képzel az ember. Rám nézett, majd feltekintett anyukájára és ismét rám nézett, akkor az anyuka is megértette, mire gondol a kicsi lánya, aki nagyon vágyakozott már valahova, ahogy ez később az együtt utazás során kiderült. Szinte látni lehetett, ahogyan megfogant az édesanyában az elhatározás, lesz, ami lesz, beülnek az idegen kocsiba. Lassan mozdult az autó felé, de nem lépett még, én pedig éreztem a feszültséget, ami azért volt, mert még nem indultam el és az előttem járó, már körülbelül 30 méterre eltávolodott. Vártam, hogy mikor dudál a mögöttem levő, de csodák csodájára nem sürgetett senki. Eközben végre elindultak az autó felé és megtették azt a négy-öt lépést, hogy beszállhassanak a kocsiba. Mire odaértek kinyitottam az ajtókat, ők pedig örömmel ültek be, a kislány hátra, az anyuka előre. Vicces volt, hogy a hátsó ülésen éppen a hátizsák alá került egy óra,- ezt vettem egy vak néninek - amelyiknek a tetején volt egy gomb, ami ha megnyomódott, akkor bemondta, hány óra van. Szóval valahonnan a mélyből egy érthetetlen hang beszélt folyamatosan - a kislány háta mögül, és először nem értettem mi is lehet ez. Persze azután megoldódott az eszemre kötött bog, és rájöttem mitől is van ez, mintha a rádió szólna halkan.  Közben el is indultam, és kicsit megkönnyebbültünk mindannyian.  Ők azért, mert végre haladni tudnak a céljuk felé, én pedig mert nem dudáltak rám, és persze nem volt részem egy kellemetlen elutasításban sem.

Megköszönte az anyuka, hogy felvettem őket, kihangsúlyozva, hogy nem szoktak beülni ebben a mai kétes biztonsági helyzetben idegen autóba, de most valahogy nem érezték veszélyben magukat fényes nappal egy olyan személyautóban, ahol csak egyedül ültem a kocsiban, ők pedig ketten vannak. Fél hat volt éppen, és mint kiderült, fél hétre Pestszenterzsébetre kellene érniük, mert akkor indul autóval a testvére 200 km-re édesanyjukhoz, és ha addig odaérnek, elviszi a kislányt is. Ő pedig nagyon szeretett volna találkozni a nagymamával és fontos dolog volt még, hogy ott élt a kislány kiskutyája is vele együtt. Így már érthető volt a sok holmi, amit magukkal kellett, hogy cipeljenek, mert hosszú hétvégére kellett a minden időre alkalmas ruha, cipő. Közben a gyermek kibányászta a beszélő órát és végre abba maradt a géphangú kántálás. Utazás közben sok minden kiderült még, és kaptak ajándékba egy kis lelki olvasni valót is. Isten csodálatosan oldotta meg az időhiány okozta nehézséget a számukra. Beszélgetésünk közben az autós testvér telefonált és azt javasolta, hogy a Kispest - Határ úti metrómegállónál találkozzanak és így elhárult az a veszély, hogy a kislány itt marad. Ettől fogva egycsapásra megváltozott és láthatóan felszabadultabban viselkedett. Jó volt együtt örülni velük és külön öröm volt számomra, hogy amiért ez így létrejöhetett, abban nekem is adott feladatot Uram, akinek engedelmes voltam. Érdekes volt észrevenni azt is, hogy amióta felvettem őket, azóta egycsapásra megváltozott a forgalom, és szinte repültünk a cél felé. Útközben megtudtam még azt is, a kislánynak saját gyermek Bibliája van, amit már teljesen kiolvasott, és nagyon szereti a történeteket belőle újra is elolvasni. Az Úrnak gondja van az övéire, és ez most teljesen nyilvánvalóan bebizonyosodott. Valamivel háromnegyed hat után már az Árpád hídi metró megállóhoz értünk, és már csak azt tudtam meg, hogy ha a gyerek el tud utazni, akkor ő - az anyuka - egyedül marad a lakásban, és ez most különösen fontos számára, mert másnap kell vizsgáznia informatikából, és bizony van még tanulnivaló bőven. A tanuláshoz pedig nem árt a csend és a nyugalom. Szívből mondott köszönet után sietve kiszálltak, és azzal a biztos örömmel, hogy a lehetetlen számukra most lehetségessé vált, integetve szaladtak az aluljáróba. Már ez is elég lett volna aznapra, de még sokkal több öröm ért már előtte is.

Kezdődött azzal, hogy délelőtt 10-től kb. három órát beszélgettem két emberrel, gazdasági dolgokról kezdve a beszélgetést, de Istenhez, Jézus Krisztushoz,  a hit dolgaihoz érkeztünk el hamar, és komoly érdeklődés volt bennük ebben az irányban. Hiszem, hogy részükre adott könyvek még jobban eligazítják őket a hit dolgaiban. Azután ahogy kijöttem onnan, a kocsiba ülve észrevettem, hogy egy forgalmas útrészen kiesett egy kocsiból kanyarodás közben egy mobiltelefon, - négy darabra esett -  és az utána következő arra járó autók valami csoda folytán, nem mentek rá egyik darabjára sem.  Mire odaértem az autóval legalább hét - nyolc autó ment el a darabok felett, némelyik egyenesen hajtott a kereszteződésből arra, némelyik kanyarodott, de mindegyik a kerek közé - mellé vette a nyilvánvalóan már nem telefonnak látszó darabokat. Miután megálltam, úgy, hogy ne tudjon már más rámenni egyik darabra sem - forgalmi akadályt képeztem egy rövid időre, - mert kiszálltam és összeszedtem a darabokat. Kis helyszíni várakozás után kiautóztam Pilisvörösvárra, ahol akkorra lett kész egy-egy konyhabútorunkba illő homokfújt üvegablak. Menet közben hívott egy hívő testvér, aki beszélgetni szeretett volna velem és csoda , hogy éppen a környéken lakott? Játszottam még gyerekekkel, vigasztaltam egy elhagyott feleséget, és utat mutattam egy lehetetlen helyzetből valakinek. Mind-mind, mint Isten előre megszervezett programjait tudtam végig csinálni, egyik jött a másik után, és semmi sem volt előre megbeszélve, leszervezve emberileg. Miután este hazaértem nemcsak nekem örült drága feleségem, hanem miközben elmeséltem mennyi minden történt, kicsomagoltuk a szép üvegeket, amelyek végre bekerülhetnek méltó helyükre, a konyhai komód felső szekrényének ajtóiba, és még mindig nem ért véget a nap. Összeraktam a szétesett telefont, és úgy működött, mint aminek sohasem volt semmi baja. Kikerestem néhány telefonszámot a telefonkönyvéből és felhívtam egy hölgyet, akiről gyanítottam, hogy az élete párja annak, aki elvesztette a készüléket. Egykettőre felvette, és már tudott a telefon elvesztéséről, így ő is nagyon megörült, már csak azért is, mert majd százezer forintos csúcstelefonról volt szó. Néhány perc múlva, újabb örvendező ember hívott, akié e mobilkészülék volt, - és nagyon örült, hogy meglett a ketyere, nemcsak az ára miatt, hanem a benne levő adatok voltak fontosak, szinte pótolhatatlanok a számára. Újabb egy óra múlva, már át is vette, mert eljött érte azonnal, és én is gazdagabb lettem a becsületes megtalálónak járó 10 százaléknyi összeggel. Nem csoda hát, hogy minden este van miért hálát adni az aznap történtekért, és boldogan tenni életünk Isten kezébe éjszakára, hogy reggel megébredve se vegyük vissza a saját kezünkbe, hanem Vele járjuk utunk itt a földön. Jézus Krisztus megváltottait az Atya gyermekévé fogadja, és ekként vezeti, igazgatja, ajándékozza, feddi minden napon. Légy hát készen, tudva, hogy ha eljön az utolsó földi teendő, és ha megtettük, amit kellett, akkor Ő vár színről színre, juthatunk örömről örömre, és majd megláthatjuk azt a sokkal több esetet, ahol észre sem vettük, hogy Útkészítőnk volt.

 

A kilakoltatás

 

Börtönmisszionáriusként sok nehéz esettel találkozom. Van sok olyan esemény, amelynél elsőre azonnal felháborodik az ember, és azt mondja: Hogyan történhet meg ez, hol van ilyenkor az Isten? Ha azonban az embernek van ideje megélni türelemmel a dolgokat, kis figyelemmel, gondolkodással felfedezheti Isten gondoskodását, hogyan is menti, vigyázza az övéit. Ilyen a következő, nem régi történet is.
Egy barátom, aki már sok éve napi rendszerességgel olvassa a Szentírást a Bibliaolvasó kalauz alapján, végre szabadult sokféle nehézségéből, és úgy látszott, hogy már könnyebbül az élete. Szerető feleségre talált, akin keresztül Isten megáldotta egy gyönyörű és szépen fejlődő kisgyermekkel. Úgy nézett ki, hogy sikerült eladnia ingatlanját, amelyet régóta próbált már értékesíteni, hogy korábbi adósságait rendezve, új, Istennek tetsző életet élhessen a maradék pénz segítségével. Egyszerre csak, mint derült égből a villámcsapás, foglyosították őt. Felháborodottan hívott fel és beszélgettünk, hogy milyen igazságtalanság érte. Otthonában kellett házi őrizetben lennie. Közben a  vevő aki fondorlatos módon nem fizette ki a vételárat, sőt ki tudja hogyan ,végrehajtást kért az ingatlan kiürítésére, mondván ő a tulajdonos már, és szeretné gyakorolni jogait. Sikerült is megszereznie erre a hatósági hozzájárulást. Barátom korábban értesült a tervéről, és az adásvételi szerződést csatolva kérte az illetékes hatóságot, hogy ne engedélyezzék a végrehajtást, hiszen a vevő nem fizette ki a vételárat, és nem volna joga addig birtokba kerülnie, amíg meg nem teszi ezt.
Summa summarum egy reggel megjelent a végrehajtó, aki hozott magával lakatost, szállítómunkásokat és szállítóeszközt, hogy az ingatlan kiürítését célzó - időközben megszületett végzést foganatosítsa. Hiába volt minden, kellett volna menni, de ekkor kapott értelmet a házi őrizet, mert emiatt nem lehetett végrehajtani a kilakoltatást, bár több órai telefonálás-intézkedés történt ebben az irányban. Végül vert hadként távozott a sereg, és lássatok csodát, még aznap koradélután megérkezett a kilakoltatást eltörlő hatósági végzés is a posta útján.
Ilyen nehéz és még nehezebb eseményeken keresztül tanít bennünket Isten arra, hogy ne féljünk, ne csak a láthatókra nézzünk, hanem bízzunk benne, aki téren és időn kívül igyekszik védelmünkre.
Fontos említeni még ennek kapcsán a Bibliából, Dániel könyvéből Sidrák, Misák, Abednego
történetét, ahol életre-halálra kellett Isten mellett,- az Ő törvényei szerinti élet mellett - hitet tenni.
Érdemes elolvasni Dániel könyvéből a teljes 3. részt, de idézetként itt most legyen elég ez:
Dán. 3,17-18a
Ímé, a mi Istenünk, akit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani az égő, tüzes kemencéből, és a te kezedből is, oh király, kiszabadít minket. De ha nem tenné is, legyen tudtodra, oh király, hogy mi a te isteneidnek nem szolgálunk....

Ne félj tehát, hanem bízz Benne, akinek mindenek felett való hatalma, van, aki annyira szeretett, hogy önmagát adta érted a kereszten közel 2000 éve, és ma is szeret, gondot visel rád, ha a gyermeke vagy. Ez a lehetőség pedig nyitva áll még mindenki előtt, mert aki szívében hiszi, hogy Jézusban Isten jött el, és halt meg a kereszten, hogy az én saját bűnömért járó büntetést elszenvedje (értse mindenki magára), annak a feltámadás boldog reménysége is örök reménység a Krisztusban a maga élete felől.
Ján. 14,1
Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek én bennem.

Az idézetek a Károli Gáspár nyelvezetű Bibliából vannak. ( A mai helyesírás szerint kicsit másképpen írnánk) 
Ezeket az embereket akik EZT hiszik, gyermekévé fogadja Jézusban az Isten. Vár reád, jöjj el hát, ne utasítsd el e nagy kegyelmet, hogy együtt örvendezhessünk majd egykor odafent Őt magasztalva és dicsőítve. és addig is megéld az Ő mindenek feletti védelmét, tudva, hogy :
Róm. 8,28
Tudjuk pedig, hogy azoknak, a kik Istent szeretik, minden javukra van, mint a kik az ő végzése szerint hivatalosak.

 

 

A költözés

 

Ismét egy csoda, csupa csoda ez az élet.

84 éves apró, törékeny, de mozgékony néni, és 49 éves fia, aki most

is egy nagy gyerek. Bőrnadrág, tarsolylemez oldaltáska meg ilyenek,

kicsit nehéz beszédű, de nagyon szereti a mamát. Féltő, óvó

szeretettel. Munkanélküli.


Majd 80 ezerért béreltek egy lakást nagyrészt a mama nyugdíjából,

ezt a tulajdonosok eladták, kirakták őket, valaki szólt, hogy baj van,

segítettem, átköltöztettem őket.
Ennek kapcsán sok, apró, Istentől irányított dolog történt, amit

észrevettek, és felfigyeltek a dolgok nem mindennapi voltára, és

hogy pont most, és ilyen sok.

1, Pontosan az előtt a kapu előtt állt egy ismerős kocsija, ahonnan el

kellett költöztetni őket. Ő kiállt, én beálltam. Soha nincs parkolóhely

máskor.


2, Amelyik házba költöztek, az előtt sem szokott lenni szabad hely,

már előre szólt a fiú, hogy készüljek fel, mert baj lesz a megállással és

a kipakolással. Persze, hogy felmutattam és azt feleltem, hogy az én

Uram tudja hova megyek és ott meg kell állni, és tudja, hogy hol,

mikor, úgy, hogy te csak ne félj, mondtam neki. Mosolygott rajtam a

bajusza alatt. Mikor odaértünk a házhoz ahova költöztek, egyszer

csak kilépett egy férfi a kapun és éppen a kapunál álló kocsijába

szállt és villámgyorsan elhajtott. Összenéztünk a fiúval. Meglepődött, azt

mondta:

- Ez ma már a második.

- Igen, feleltem és lesz még több is, pont amennyi kell.


3, Esett az eső. Ő felnézett és mondta:

- Esik - mire én:

- Nem baj az én Uram az esőt is elállítja ha kell.

- Jó lenne, - válaszolta.

Imádkoztam, 2-3 perc múlva az eső elállt és szép rendben mindent

lepakoltunk, felhordtunk. Isten puhította. Ez a hét elején történt, és

mondták, hogy még néhány dolog ott maradt a lakásban, amiket a

hétvégén Balatonfenyvesre kellene elvinni, a kicsi víkendházukba.

Ma vittük el (ill. ez már tegnap, merthogy már éjjel egy óra van). Egy

kölcsönzős ismerős adott egy 3 m - es utánfutót, az autóm

vonóhorgos, máris kész volt a haditerv.

 

4, Nem tetszett az ellenségnek, elromlott a kuplungom, nem működött

sehogy, ezért csak úgy lehetett elindulni minden megállás után, hogy

le kellett állítani a motort utána betenni egyesbe, majd önindítózni

és így rángatva elindult, ha pedig, már ment akkor tudtam le és fel

váltani kuplung nélkül is. Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű

menet, sok a lámpa Pilisvörösvártól a Lánchídig, és onnan megrakva

Balatonfenyvesig. Imádkoztam segítségért. A Lánchídig csak egyszer

kellett megállnom, és miután felpakoltunk a Balcsiig háromszor ( a

régi 70-es úton mentünk). Jó volt látni, hogy amikor közeledtünk

egy-egy közlekedési lámpához, hogyan izgult a fiú, hogy éppen zöld

legyen mire odaérünk. Minden ilyen eset után jelentőségteljesen

rám nézett és mondta: Megint segített (mármint Isten). Persze sokat

beszélgettünk Jézusról, a megváltásról, a bűnről, Istenről, és arról,

hogy mennyire számíthatunk rá így a mindennapokban is. Ő eddig

nem így élt, nem tudta és nem tapasztalta ezt. Most már tudja és

tapasztalja, hiszen vele, velünk történik.

Jó az Isten.

5, Megértette, hogy ez a sok rossz, ami itt a földön fordul elő,

miattunk, a bűn miatt van. Meg az ördög gonoszsága, ahogy most

romlott el az én autóm, de Isten gondoskodott, hogy ne annyira,

hogy ne tudjon a mama a sok cuccal leköltözni Fenyvesre a

segítségével. Történt még egy s más, kaptam sok könnyes puszit a

mamitól, meg szeretetet, hárman együtt adtunk hálát közösen

imádkozva az Atyához Jézus nevében mielőtt visszaindultunk volna a

fiúval.

 

6, Visszafelé csak egyszer kellett megállni.

 

7, A ház előtt volt parkolóhely :-)) , a fiú már nevetett, és nem is

csodálkozott,  hiszem, hogy megtért emberként szállt ki a kocsiból,

mert már nem izgatta, mi lesz, hogy lesz, hanem azt mondta, az Úr

majd segít amiben kell. Szerdán találkozunk. Továbbképzés :-)))

Az Istené a dicsőség!
Érdekes, hogy egy elromlott kuplung is hogyan szolgálja Isten

akaratát, hogy vezet ezen keresztül is némelyeket magához.

 

2011. februári eset volt, ezt levélben írtam meg egy barátomnak:

Nehéz a szívem...
Szerdán egész nap bent voltam az egyik börtönben, és sok bibliaórán beszélgettem a fogvatartottakkal. Igyekeztem elmondani, mennyire fontos a Jézus Krisztusban való hit. Élet és halál, azaz örök élet - örök halál kérdése. Miközben az egyik emeleten várakoztam, hogy jöjjenek a missziós foglalkozásra akik szeretnének, kinéztem az ablakon, és a magasból észrevettem hogy az épületen egy fekete zászlót szaggat a szél. Megkérdeztem a felügyelő őrt: Ki halt meg a dolgozók közül, ismertem-e esetleg? Azóta igen nehéz a szívem, mert amint megtudtam, egy 35 év körüli fiatalember ment el ebből a világból néhány napja. Informatikusként dolgozott a börtönben. Éppen néhány hete, vele találkoztam egy hosszú folyosón, és ezzel a szimpatikus fiatalemberrel együtt haladtunk a kijárat felé beszélgetve. Valahogy kiderült, hogy ért a számítógépekhez, és mivel éppen vírus bajaim voltak a gépemen, segítségét kértem, ha nem boldogulnék a helyrehozatallal.
- Szívesen segítek - mondta, és megadta az e-mail címét. Azért is örültem ennek, mert ilyenkor szeretetből fel szoktam hívni az illető figyelmét missziói anyagokra is, ha valaki megadja elérhetőségét. Azután a bajom sikerült megoldani, az e-mail címről pedig elfelejtkeztem. Lehet, hogy az Uram engem küldött volna, hogy utolsó esélyként felhívjam figyelmét a megmenekülés lehetőségére, - és ezt elmulasztottam? Hát ezért nehéz a szívem. Ezt már nem lehet helyre hozni soha többé. Reménykedem abban. hogy ha Isten őt kiválasztotta az örök életre, nem CSAK engem küldött hozzá, hogy meghallja az örömhírt:
Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött fiát adta, hogy aki hisz őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
Tudom, hogy van bocsánat, de elfogadni sem egyszerű minden esetben, mint most is. Elfogadnám én boldogan, de gyötör mégis az a HA: és ha én voltam neki az utolsó, aki beszélhettem volna a megmenekülésről?
Bocsáss meg Atyám, hogy figyelmetlen és csak magamra figyelő szolgád voltam, és tégy engem sokkal figyelmesebbé, kérlek.....Jézusért a te fiadért hallgass meg! Ámen

 

 

Feledékenységemre

2011.október 15.

1Kir 17,4
A patakból majd ihatsz, a hollóknak pedig megparancsoltam, hogy gondoskodjanak ott rólad.

Kedves Testvérek!
Egy apró tegnapi történés mentén gondolkodtam el Isten személyes gondoskodásán. Csak csodálni tudom, hogy nemcsak eltervezett, megteremtett, elhívott, hanem az egészen egyszerű hétköznapi dolgaimban is velem van, méghozzá úgy, mint Atyja szeretett gyermekével. Szóval mindig leereszt 3-4 naponként az első két autógumim, és már sok gumiszerelő "megjavította", mégis sűrűn be kell mennem a közeli benzinkúthoz, ahol fel tudom fújni, amíg még járóképes állapotban van. Így ma is - illetve ez már tegnap volt, - mikor elindultam otthonról, begurultam a kerék felfújására való közeli helyre, azaz ezt tettem volna, de ott állt egy kis áruszállító autó, üresen sofőr nélkül. Vártam egy ideig, közben előbukkant egy kutas is, de kérdésemre nem tudta megmondani, hol is lehet a kocsi gazdája. Általában kis késéssel vagyok már az indulásnál, ezért gyorsan kerestem a megoldást, és ekkor vettem észre, hogy az útban álló autó elején egy autómatrica rám kiabálja a sofőr telefonszámát. Homlokomra csaptam, és örültem az egyszerű megoldásnak: azonnal felhívom és megkérem álljon el. Ekkor derült ki, hogy otthon hagytam a telefonom. Indulás haza, hiszen sokan hívnának napközben, sokféle segítségügyben, arról nem is beszélve, hogy az én autómon is ott virít a telefonszámom. Csodáltam az Urat, hogy ilyen egyszerűen hívta fel a figyelmemet, egy számomra útban álló, másik autón keresztül, hogy ne menjek el otthonról a telefonom nélkül. Persze tudom, hogy telefon nélkül is lehet élni, nemrégen még mi is így éltünk, de ma már az elérhetőség megköveteli, hogy mindig nálam legyen. Így tapasztaltam meg szerető Atyám gondoskodását ezen a hétköznapi történésen keresztül. Örömmel köszöntem meg Neki a figyelmeztetést, és mire visszaértem - már telefonnal felszerelkezve - szabad beállási lehetőség várt a gumifelfújásnál. 
Atyám, téged magasztallak szerető gondoskodásodért, hogy még ilyen egyszerű dologban is segítségemre voltál! Köszönöm.
Isten áldjon Benneteket! Szeretettel, Missziós (Feri)

 

 

Az új pásztor (The New Pastor)


pastor jeremiah steepek

Jeremiah Steepek pásztor beöltözött hajléktalannak, és így ment el abba a 10 000 fős gyülekezetbe, amelyben őt akkor délelőtt mint vezető pásztort akarták bemutatni. Fél órán át csak körbejárkált a gyülekezetben, amelynek tehát ő volt a leendő pásztora, miközben a helyiség elkezdett megtelni emberekkel… Ám a gyülekező emberek közül – akik mintegy 7000 és 10 000 fő közötti létszámúak lehettek – csak hárman köszöntötték őt. Megpróbált egy kis aprót kérni az emberektől, mondván, hogy kenyérre kéri… ám SENKI sem adott neki. Aztán bement az istentiszteleti helyre, és leült a gyülekezet első sorában, de az ajtónálló szolgálatban lévők megkérték, hogy legyen szíves hátra menni, a hátsó sorokba. Ő közben továbbra is köszöntötte az embereket, de csak bámuló tekinteteket és csúnya pillantásokat kapott viszonzásul – az emberek csak lenézték és kritizálták őt. 

Ahogyan ott ült a gyülekezet hátsó sorában, hallgatta a gyülekezeti hirdetéseket és tudnivalókat. Amikor ez a rész véget ért, a presbiterek előrementek, és nagy lelkesedéssel be akarták mutatni a gyülekezet új pásztorát a gyülekezetnek… “Most pedig szeretnénk bemutatni nektek Jeremiah Steepek pásztort!” …A gyülekezet tapsolva, örömmel és nagy várakozással várta a pásztort… És erre a hajléktalan férfi ott hátul felállt, és elkezdett előremenni a sorok között… Az emberek abbahagyták a tapsolást, és MINDEN szem rászegeződött… A férfi előrement a pódiumhoz, átvette a mikrofont a presbiterektől (akikkel egyébként már jó előre megbeszélt mindent), és megállt egy pillanatra, majd a következő igeverseket kezdte el olvasni:

„Akkor ezt mondja a király a jobb keze felől állóknak: Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, a mely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta. Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem; Mezítelen voltam, és felruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor felelnek majd néki az igazak, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna? vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna? És mikor láttuk, hogy jövevény voltál, és befogadtunk volna? vagy mezítelen voltál, és felruháztunk volna? Mikor láttuk, hogy beteg vagy fogoly voltál, és hozzád mentünk volna? És felelvén a király, azt mondja majd nékik: Bizony mondom néktek, a mennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.” (Mát. 25:34-40) 

Miután ezt felolvasta, ránézett a gyülekezetre, és elmondta nekik mindazt, amit akkor délelőtt megtapasztalt… Sokan elkezdtek sírni, és sokan szégyenkezve hajtották le a fejüket… Majd pedig azt mondta: „Itt ma én csak egy összegyülekezett embertömeget látok, és nem Jézus Krisztus gyülekezetét! A világ tele van emberekkel, de nincsen elég Krisztus-követő. Mikor fogjátok TI végre eldönteni azt, hogy valóban az Ő tanítványai akartok lenni?” Azzal befejezte a szolgálatot, és elbocsátotta az embereket.

Az, hogy keresztények vagyunk, sokkal több, mint amit pusztán csak a szánkkal állítunk. Krisztus követése azt jelenti, hogy ezt az egész életeddel tükrözöd, és megosztod másokkal!

 

 

 

 

 

 

.